Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl, pontosan kilenc domb ölelésében terült el egy hatalmas rét. Ez a rét első ránézésre teljesen hétköznapi rétnek tűnt. Télen puha, fehér hó borította. Tavasszal százszorszépek mosolyogtak rajta. Nyáron pipacsoktól piroslott, ősszel pedig lila kikericsek tarkították, ameddig csak a szem ellátott. Ez a rét azonban nem egy közönséges rét volt. Alatta ugyanis, a kíváncsi tekintetek elől elrejtve, a föld mélyén, ott, ahol már a vakond sem ás, működött egy rejtélyes gyár. Minden évben, a tél közepén indult be a munka, és tavaszig nem volt egy perc megállás sem. Utána azonban ismét csend honolt, a gépek aludni tértek, hogy a következő télen ismét gőzerővel készítsék a sok-sok finomságot. Kitaláltátok már, hol járhatunk?
Bizony! Ez a titokzatos hely nem más volt, mint a Húsvéti Csokigyár. A vidám tapsifülesek, pontosabban hivatalos nevükön a húsvéti nyulak itt keverték ki a gondosan összeállított receptúrák alapján a fehér, a tej- és étcsokoládét, itt öntötték formákba az édesen illatozó, folyékony masszát, majd itt csomagolták be az elkészült csokitojásokat és csokinyulakat. A szorgos kis nyuszik ebben az időszakban éjt nappallá téve tüsténkedtek, hogy húsvét napjáig elkészüljenek a sok-sok meglepetéssel. Idén sem volt ez másként. A lelkes pamacsfarkú társaság év elején ismét összegyűlt, hogy elkészítsék a húsvét első számú kedvenceit, a csokikat. Januárban hatalmas hóesésben ugráltak be a titkos üzembe, s rögtön hozzá is láttak a munkához. Dolgoztak megállás nélkül. Annyi idejük sem volt, hogy a gyárból kidugják a folyton mozgó orruk hegyét. Ez azonban nem különösebben zavarta őket, mert a nyulak, különösen a húsvétiak, nem igazán rajonganak a fagyos mókákért. Márpedig akkora hó esett odakint, amilyet rég látott már a világ. De ők egész mással voltak elfoglalva. Készült tojás
a szivárvány összes színéből, csokinyúlból is volt választék bőven, még a piros Duplo nyuszi ehető változata is elkészült. Mégis, az idei év slágere a piros csokitojás és a kék kertésznadrágos nyuszicsoki volt. Közben Füles, az ifjú tapsifüles bele-beleborzongott, ha a nagy hóra gondolt, így egyre csak mondogatta magának: január, február, itt a nyár. És közben a tavaszra, a kedvenc évszakára gondolt. A friss fűre, a zöldellő dombokra, a virágzó rétre, a madárcsicsergésre…
Így teltek-múltak a hónapok, amikor egy nap Nyúl úr, a gyárigazgató megkongatta a harangot. – Kész! Elkészültünk az utolsó csokitojással is, kedves barátaim – mondta. – Már csak a szállítás van hátra, hogy reggel a gyerekek a kertekben, az ajtók előtt vagy az asztal alá rejtve megtalálják a húsvéti ajándékaikat. A futárok fogták hát a csomagokat, és villámgyorsan hozzáláttak a szállításhoz. A nagy lendület azonban hamar alábbhagyott. A futárok kisvártatva lógó fülekkel tértek vissza, ugyanis odakint nemhogy hó nem volt már, hanem egyenesen kánikula fogadta őket, és a gyárból kilépve az összes csoki szinte azonnal szétfolyt. Ilyen még soha nem történt! A nyuszik tanácstalanul szaladgáltak fel s alá, orruk a szokásosnál is gyorsabban járt, de a csoki továbbra is csak olvadt. A tojásokból egy paca lett, a csokinyuszik pedig inkább hasonlítottak egy lapos békára, semmint vidám tapsifülesekre. A nyuszik siránkoztak, jajveszékeltek, de hiába, a csoki bizony nem bírta a tűző napot és a 40 fokot.
– Csak nem néztük el a naptárat??? – kérdezték többen is riadtan. – Nem! Tavasz van. Egészen biztosan tavasz van, méghozzá mindjárt itt a húsvét – vágta rá azonnal Nyúl úr, s közben egyre csak törte a fejét, ám nem jutott eszébe semmi. – A csokikat pedig ki kell szállítanunk, akár havazik, akár rekkenő hőség tombol odakint –
állapította meg sommásan, majd leült, bámult maga elé, mert ötlete egyelőre nem igazán volt, hogyan kivitelezzék mindezt a sivatagi kánikulában. Ekkor Fülesnek hirtelen eszébe jutott valami. Felkötötte nyúlcipőjét,
és már rohant is busz barátjához, Bonifáchoz. Villámgyorsan odaért a buszpályaudvarra, és elhadarta, mi is történt velük, vagyis a csokikkal.
– Az baj, nagy baj! – mormolta Bonifác. – Nem is csodálom, mert már az aszfalt is olvad! Olyan váratlanul jött ez a forróság, hogy tegnap még azt sem tudtuk eldönteni, téli vagy nyári gumival induljunk-e útnak.
– És a klímád működik? – faggatta Füles a fehér buszt. – Még szép! – válaszolta kissé sértődötten Bonifác. – Nekem mindig mindenem tökéletesen működik. – Akkor indulás! – adta ki a parancsot Füles. – A részleteket útközben elmondom.
– Oké! De hová? – kérdezte izgatottan a busz, ám közben Füles már navigálta is, méghozzá egyenesen a Húsvéti Csokigyárhoz. – Hűűű! Nem hittem, hogy ez a hely tényleg létezik… – csodálkozott Bonifác. – Miért? Mit hittél, hová tűnök el minden évben hosszú hónapokra? De erre most nincs időnk. Hűtsd be az utastered, amennyire csak tudod, a többiek már hozzák az első szállítmányt – mutatta Füles. Így esett, hogy a csokitojások mégsem olvadtak meg, hanem szépen, menetrend szerint húsvét reggelére minden gyerekhez
megérkeztek – csak most éppen kerekeken.
Írta: Csohány Domitilla
Illusztráció: Győri Zsolt