A manóba! - hát karácsonyi manók is vannak? De vannak ám! Egyről én is hallottam. Egy karácsonyfa- dísz csilingelte el nekem a történetét, amikor egyszer régen díszítettem a karácsonyfát.
Üvegcsengők csengtek, üvegharangok bongtak: akár- ha száz üvegtorkú, üveghangú gyönyörű harang muzsikált volna, de Csip-csup, a karácsonyi manó nem hallotta a zengve zengő, csilingelve csilingelő szép harangjátékot, mélyen aludt pirinyó ágyacskájában.
Csillogó üvegdíszek, aranyosak, ezüstösek szálltak a magasba, a fenyőfa zöld ágaira. Ám Csip-csup manó nem látta a díszek ragyogását, a díszeket se látta, hiszen aludt mélyen, s paplan híján hosszú mohaszakállával takarózott.
Ha látott valamit: az hét pillangó volt, hét álombéli lepke, ezüst csermely partján azokat kergette. S ha hallott valamit, csak az álombéli csermely zenéjét hallotta.
Az új díszekkel néhány régi is felkerült a fára, régi karácsonyokra emlékező, hajdan ezüst- és aranyfestékbe mártott fenyőtobozok. De a festék már megkopott erősen, az ezüst megszürkült, az arany megbámult. Láttukra a gyönyörű, sudár fenyő hevesen megrázkódott.
- Ezer tűhegy s a Gellérthegy! Karácsonyi pompámat nem engedem csúffá tenni!
A heves rázkódásra összecsendült a sok drága dísz.
- Kiskarácsony, nagykarácsony, ott a helye a parázson! Parázs süsse, megégesse, egykettőre elégesse! Ócska toboz fenyőfánkat ne búsítsa, ne csúfítsa!
Erre ijedtükben sorra lehullottak az ócska tobozdíszek. Az egyik erre gurult, a másik arra... A harmadik amarra... A legkopottabb odakoppant a karácsonyfaállvány ezüstre festett vaslábához. A koppanásra, ütődésre Csip-csup manó kiesett az ágyából. Mert ha eddig nem, most mondom: a legöregebb fenyőtobozban volt a karácsonyi manó háza.
Csip-csup manó megdörzsölte a szemét, megsimogatta a szakállát, s örömében így rikkantott:
- A decemberi nagyharangra, felébredtem karácsonyra! Hol a sapkám? A kabátom?
Hipp és Hopp! - egyszeriben a fején termett a sapkája, a testére nőtt a kabátja, s azzal csissz és csossz! - kicsoszogott a tobozházból. Ám a küszöbben megbotlott és hasra terült.
Nagyon vicces, amikor egy frissen ébredt karácsonyi manó elterül a földön, biz ki is kacagták a díszek. Csúfondárosan kikacagták, valóságos kacagó muzsikává vált a kacagásuk. A gömbök a gúnyáját kacagták, a trombiták a papucsát, az aranydiók a szakállát, az üvegharangok a szeme állását, az ezüsteprek és ezüstgombák a manósapkáját.
Mi tagadás, csúf volt a kis Csip-csup manó: mohaszakálla csupa gubanc, s oly hosszú, hogy minduntalan belebotlott. A kabátkáját ócska pókhálóból szabták vagy száz éve, a papucskáját egy szeleverdi pillangó hímezte neki hajdanán, de minduntalan elvétette a hímzést, a manósipkája még az öregapjáról maradt rá, aki a kökörcsini tündérvásáron vette egy jó szóért a bolondos Szél Szepitől; a szemével pedig, ha erre nézett, amarra sandított, bizony hogy a fekete tücsök is szépségszámba ment mellette.
De ő nem bánta rútságát. A drága díszek kacagását se bánta. Feltápászkodott fektéből, leporolta a kabátját. Hanem amikor az utolsó porszemet is lefújta a kabát ujjáról, hirtelen elámult, mert a fenyőfa törzsében hét rigó énekelt.
Csip-csup manó alig akart hinni a fülének, mert nagy csoda az, ha hét rigó nótázik egy karácsonyfa derekában! Minden karácsnyi manó tudja: ilyen karácsonyfa a legritkábban terem a világon! Elámultak a díszek is, a csillogó csecsebecsék is, s egyszeriben százszor szebben ragyogtak! S már hogyne ragyogtak volna, hisz a rigófütty arról tanúskodott, hogy most ezen a karácsonyfán rendezi be szállását a világszép Gyöngytündérke, a karácsonyfák tündére!
No bizony, egyszeriben megnőtt a karácsonyfa! A büszkeség a mennyezetig növesztette. Lett csillogás-villogás, verseny-ragyogás! A díszek egymást túlszárnyalva ragyogtak, mert mindegyikük azt szerelte volna, ha őnála rendezi be szállását a zeneszóval érkező Gyöngy tündér!
Csip-csup manó is kapta a seprűjét, és belefogott a nagy- takarításba, mert nem akart szégyenben maradni, ha elporzik előtte a Gyöngytündérke hatpillangós üveghintója!
Hanem a díszek mind egy szálig ráripakodtak:
- Mit akarsz itt, te világcsúfja, világrútja?! Csúfságodtól, rútságodtól mi is elborzadunk, hát még a Gyöngytündér! Bújj be a házadba, s ne mutatkozz a színe előtt! Még az orrod hegyét se dugd ki!
Könnyes lett erre a karácsonyi manó szeme. S bármerre tekintett is a könnyein át, mindenfelé ezerszeresre torzított torzképét látta ragyogni a fénylő díszeken, akárha görbe tükörbe nézett volna.
Nem is volt egyéb kívánsága: bezárkózni a házába.
Hanem a sok könny miatt elvétette az utat, s épp a legpompásabb dísz szivárványszínű kapuja felé tartott. Hej, megmérgedt erre a büszke dísz, de féken kellett tartani a haragját, mert abban a minutumban valahol muzsikálni kezdett egy halk szavú öreg zenélőóra, és egy hirtelen kerekedett aranyködből máris előrobogott a karácsonyi Gyöngytündérke hatpillangós üveghintója!
A hat pillangó egyenest a legpompásabb dísz felé tartott. Hogy fénylett, ragyogott erre a dölyfös, drága dísz! Napnál fényesebben, szivárványnál színesebben, s minden káprázatnál káprázatosabban!
Igen ám, de mi történt? A szélesre kitárt kapuban ott remegett a világcsúfja Csip-csup manó. Csúfságától, rútságától megbokrosodtak a lepkeparipák. Hupp! - felborult a lepkefogat, és Gyöngytündérke épp Csip- csup manó rongyos papucskái elé pottyant ki a gyönyörű hintóból. Pihepuha volt a hintó belseje, szerencsére Csip-csup manó szakálla a papucsát verdeste; még nagyobb szerencse, hogy a manószakáll is puha volt, így a pórul járt tündérke nem ütötte meg magát. A manócska gyorsan és gyöngéden a karjába vette, és talpra segítette. A karácsonyfák tündérének nem is történt egyéb baja, csupán a homlokát koccintotta össze Csip-csup manó ezer ráncú homlokával, kopp!
Erre nagyot nevettek mind a ketten. Azaz csak Csip-csup nevetett, mert hiszen a tündérek nem nevetnek, hanem kacagnak.
- Bocsáss meg, Gyöngytündér! - borult térdre előtte a kis manó.
- Mi a szösz? - csodálkozott a karácsonyfák tündére. - Te mentetted meg az életemet, és most bocsánatot kérsz tőlem? Én tartozom hálával tenéked! Hap-hap-hap-ci! - hármat tüsszentett, s a harmadik tüsszentésre olyan szép sztaniol palást borult a karácsonyi manó vállára, amilyet még nem látott a világ, amióta karácsony a karácsony!
Hej, mérgében szétpukkadt a legpompásabb dísz: pukk! - és már csak a leheletvékony üvegcserepek hevertek a fa alatt.
- Jaj, szállás nélkül maradtam! - búsult a tündérke.
- Sose búsulj, van nekem egy tobozházam, hajdanán aranyfestékbe mártották; igaz, azóta megkopott jócskán, de tisztaságtól ragyog kívül és belül! Bátran ellakhatsz benne, és én szívemből örülnék, ha a vendégem lennél - mondta nagy-nagy dadogással Csip-csup manó, mert egyszeriben eszébe jutott a csúfsága, rútsága.
Gyöngytündérke a gondolataiba látott.
- Jó a szíved, Csip-csup manó, épp ezért nem is lehetsz csúnya: megszépít a szíved jósága. Ami pedig a szállást illeti, köszönettel elfogadom a meghívásodat - csilingelte cérnavékony hangján a karácsonyfák tündére.
És akár hiszitek, akár nem, színarannyá változott erre az ócska fenyőtoboz: arannyá vált kívül-belül!
Aranyból volt a bútora: az ágy, a dívány, a szekrény, az asztal és a négy szék, a karosszék és a hintaszék! A tűzhely és a radiátor, a kád és a mosdó, sőt a vízcsapok is, hogy az aranyajtó aranykilincséről ne is beszéljek! Bár azt még megsúgom: a képszegek is mind színarannyá váltak.
Csip-csup manó mindmáig is dörgöli a szemét a csodálkozástól, pedig a karácsonyfák tündérkéje már rég búcsút vett a tobozháztól, és új lepkefogatán vágtat az új karácsonyok elébe, míg valahol a világon, de mindig csak egyben, egyetlenegy fenyőfa derekában hét rigó rikkantja:
- Mérik a diót! Sütik a patkót! Mérik a mákot! Sütik a patkót! Diósat, mákosat! Kalácsot kaptok! Jól is lakhattok karácsonytól újévig, kereken egy hétig! Utána meg ehetitek a kalácsnak végit...