Úgy kezdődött az egész, hogy a Szél átfutott az erdőn.
Megcibálta a fák koronáit – mert csudára szerette a fák koronáit megcibálni, s azzal már el is szelelt volna. De amíg átfutott a kopasz fák ezt mondták:
– Srrr!…Zrrrr!…
A fenyők meg ezt mondták:
– Mit bolondozol, te Szél? – és nevettek.
És akkor a Szél egy pillanatra megállt. Pontosabban megtorpant.
– Hozzám szólt valaki?! – kérdezte kihívóan, holott nagyon is jól tudta, mi a helyzet.
– Persze, hogy hozzád szóltunk – mondták a fenyők. – Azt kérdeztük, mit bolondozol, te Szél? – és nevettek megint.
– Bo-lon-do-zoook?! Én?!
A Szél nem is tudta, mit mondjon. Mert azt ő sem tagadhatta, hogy ezt tette. És tudta, hogy a fenyők is jól tudják, hogy igenis bolondozik.
(Most nem akarom mentegetni a Szelet, hogy így meg úgy! Hisz akkor minden ideírt betű hazug volna, márpedig igazat szeretnék írni: az igazság pedig az, hogy a Szél aznap bolondozni akart. Egy szólásmondást akart kipróbálni. Amit csak úgy jártában-keltében hallott, és nem is igen értette: Bolond lyukból bolond szél fúj!)
De most a fenyők egyenest a szeme közé nevettek. Egyrészt mert egyenesek, másrészt mert – valóságos rejtély – tudják, hogy bolondozni akar. Tehát nem ok nélkül döbbent meg.
– Nos, jó – motyogta. – Tudjatok csak mindenről, ha már olyan csudálnivalóan értitek a dolgot ezzel a sok mindent tudással! Tudjatok arról, amit láttok meg hallotok! De honnan meritek azt is tudni, amit egyesek csak úgy magukban gondolnak? Amiről nem beszéltek még soha senkinek? Hő?
A fenyők hallgattak. És hallgatott a Szél is.
Az egyesek természetesen ő maga volt, mivel – s erről valóban nem tudhatott rajta kívül senki sem – ezzel a gondolattal ébredt: „Ez az én napom! Ma kipróbálom azt a bizonyos szólásmondást! Ma igazán valami rendkívülit kell tennem!”
Szóval ezzel a gondolattal ébredt, és ragyogónak tartotta az ötletet. ( No persze, még megvitatta egy kicsit magával. Mert nagyon szeretett önmagával társalogni. Azt tartotta, hogy a vitatkozás csak értelmes, világlátott lényekkel élvezetes, és hát önmagánál szórakoztatóbb lényt a kerek világon még nem talált.)
Az ötletet minden estre ragyogónak tartotta. És kuncogva elbújt egy lyukban.
Nem tudta pontosan eldönteni, valóban bolond-e, vagy csak egyszerűen lyuk: mindenesetre megbújt benne. Lapult a sötétben, és ezt mondta:
– Ez a lyuk bolond, és én innen rontok ma elő. Majd adok én nekik bolond lyukat meg bolond szelet! Haha! Akkorára fúvom magam, hogy az égboltig érjek. És kibélelem a földtől az égig az üres teret! Igaz, ma éppen karácsony van…De nem én tehetek arról, hogy így alakult. Ha karácsony van, hát akkor kibélelem a karácsonyt!
Azzal előrontott a lyukból.
És most a fenyők ezt kérdezték: mit bolondozol, te Szél? Így aztán jobbnak látta, ha fölényesen viselkedik. Meglibegtette a lebernyeges köpenye szegélyét, és élesen kiáltotta:
– Hát jó! Legyen igazatok! Úgy sem titkolhatok előttetek semmit sem. Az meglehet, hogy ma fenyők ünnepe van, de én mégis azt teszem, amit én akarok! Ide nézzetek!
Azzal fölfújta magát akkorára, hogy a havas dombtető aljától föl, egészen a mennyboltig kitöltötte a teret: és a csillagok hirtelen rémületükben behunyták a szemüket, nehogy beléjük kapjon.
A fenyők összenéztek. Az volt a pillantásukban, hogy: biz ez félelmetes! És megremegtek. A Szél vijjogva nevetett.
– Ehhez mit szóltok?!
– Azt – suttogták a fenyők -, hogy ezt hagyd abba!
– Jó – mondta a Szél -, abbahagyhatom. Egy feltétellel! Ha elismeritek, hogy több vagyok nálatok. Hatalmasabb! És nagyobb! Mert a földtől az égig érhetek. És betölthetem a teret, földig hajlíthatom a fejét a kicsi fenyőknek, a nagyok derekát pedig megtörhetem!
– Ez így van – mondták a fenyők. – Ezt, ha akarod, mind megteheted. De miért tennéd?
– Csak – nevetett a Szél. – Szeszélyből.
– De épp mert erős vagy, nem fékezhetnéd meg magadat egy kicsikét? – kérdezték a fenyők. – Ez a nap, te is tudod, a mi ünnepünk. Mondd, nem tartanál velünk?
A Szél bizonytalanul mocorgott.
– Hát…nem is tudom…Mit jelentene az, hogy veletek tartani? Halljam!
– Azt, hogy ma ne tégy kárt semmiben. Bolondozz, ha így tartja kedved. Fuss, rohangálj, de játékból. Mert ha valaki ezen a napon csak egy szikrányit is felsóhajt, fáj nekünk.
– Nos, jó – mondta kis tűnődés után a Szél. – Veletek tartok. Elismertétek, hogy hatalmam van fölöttetek, és az, aki hatalmas, ne éljen vissza azzal, hogy mások fölött uralkodhatik.
– Jól mondod – bólogattak a fenyők, a Szél pedig halkan nevetett.
– Igazi, váratlan meglepetést szerzek ma valakinek. Afféle bolondos örömöt! Még nem tudom, kinek. Ki lesz az, aki az utamba botlik? – Azzal megfordult. Szétterítette azt a nagy lebernyeges köpönyegét ég és föld között, és elszáguldott.
A fenyők mély nyugalommal néztek utána.
A Szél megújult erővel magasba emelkedett. Halkan, kuncogva belekapott a hófelhők üstökébe, s húzta-vonta őket a város felé.
A hófelhők nevettek. És nevettükben elernyedtek. És mert elernyedtek, elengedték magukat. És egyszeriben hullani kezdtek azok a nagy, puha, csillogó pelyhek, amelyeket olyan féltékenyen őriztek magukban.
Lassan, keringve hulldogáltak csöndes egymásutánban lefelé. Már az ívlámpák fénykörébe értek, amikor a Szél utánuk kapott. Elkapta, feldobta és megforgatta mindet, hogy még jobban csillogjanak. Hiszen bolondozott.
És bolondos jókedvében végigbukdácsolt a háztetőkön. S ahogy megkapaszkodott a cserepekben, azok is zörögve hancúroztak, míg csak a hópelyhek el nem nyomták a nevetésüket.
– Aludjatok! Ne zörögjetek, cserepek! – mondták a hópelyhek, és a cserepek elcsöndesedtek.
– Aludjatok ti is! – mondta a Szél a hópelyheknek, mire elhallgattak ők is.
És szendergett már a város is abban a mindent felölelő, nagy-nagy fehérségben. A Szél pedig nesztelenül, könnyen tovaosont. Mind előbbre surrant a házak, út menti fák között, aztán váratlanul megtorpant megint.
Egy kerek téren s a kerek tér kellős közepén fura valakit pillantott meg. Úgy állt ott mereven, mozdulatlanul, akár a havas szikla, éppen csak nem komor, hanem mélabús volt az ábrázata. A feje búbján vastag rétegben pihent a hó.
– Hé, te! – rivallt rá a Szél. – Mit álldogálsz itten egymagadban, hő?
– Csak úgy – mondta a behavazott fejű. – Álldogálok. Ez a dolgom. Mindössze ennyi. Ez az, amit elvárnak tőlem.
– És ki az, aki ezt elvárja tőled? – kérdezte a Szél.
– Ah! Hát az utókor – mondta a mélabús arcú valaki.
– Utókooor?! – A Szél szelesen megfordult, és persze nevetett. – Ide hallgass, te behavazott fejű! Engem nem fogsz becsapni! Nekem nem mondhatsz ilyeneket! Én többek között azt is tudom, mi az, hogy utókor! Az az idő, amely a mi életünk után következik.
– Erre csupán ezt felelhetem: szerencse – mondta a mélabús arcú, és álmatagon maga elé nézett.
– Mi az, hogy szerencse?! – horkantotta a Szél. – Ez nem szerencse dolga, kérlek! Aki odafigyel a világra, annak ilyesmit kötelessége tudni! Ez a legkevesebb.
– Hm. – A szobor mintha megroskadt volna a hókupac alatt. – Egyetértünk. S bizony ebben az esetben vajmi kevesen figyelnek a világra…
A Szél meghökkent, ma már másodszor.
– Ó!… – mondta meglepetten és kis lélegzettel. – Eszerint hát olyasvalaki vagy, aki valaha régen ezen a világon élt, és azok, akik ma élnek, emlékezni akarnak rád! De csalódott vagy mégis.
– Így van valahogy – bólintott a behavazott fejű, mélabús ábrázatú. – Mert több mint száz esztendeje állok itt. Pusztán azért, hogy emlékeztessem a világot önmagamra.
– Ezért vagy olyan szomorú?
– Meglehet. Mert bár több mint száz esztendeje állok itt, és bár mindenki ismeri a nevemet, azt, hogy valójában mi volt a sorsom, kevesen tudják.
– Szomorú – ismerte el a Szél, és szokott szelességével megkérdezte még: – Akkor hát, nekem mondd el! Legalább nekem mondd el! Ki voltál te akkortájt, kérlek szépen?
– Ah! – A havas fejű, mélabús ábrázatú fájdalmasat sóhajtott. – Hogy ki? Nos, tudd meg: költő. Az voltam. Megfaragták a szobromat. Ideállítottak több mint száz esztendeje. Akkoriban sok, manapság még több ünnepséget rendeztek tiszteletemre. Több intézmény birtokolja a nevemet…és mégis? Hogy valójában ki voltam, jóformán már magam sem tudom. Vitatkoznak rólam, meg ilyesmi…De afféle igazi érdeklődés?!…Ah! Talán a verebek!…Ó!…Igen. Ők valóban szívesen tanyáznak a fejemen. Ott, ahol most éppen belepte a hó…
– No, várj csak! – kiáltotta a Szél. – Majd én lefúvom!
Azzal lefújta. És ahogy lefújta, lelapult a szobor lábához, és tisztelettel nézett rá.
– Ó!… – lehelte. – Rád ismerek!…Mondtam már, ugye, hogy művelt és világlátott vagyok?…Azt is tudom tehát, ki vagy! Ó!…Te költő, te költő! Akit annyit emleget a világ! Ne nézz oly mélabúsan a semmibe! Tudod-e, hogy ma karácsony van?
– Tudom.
– Nos, ha tudod, tudd meg azt is, hogy megállapodást kötöttem a fenyőkkel. Ma kedvemre szórakozhatok! Gyere! Bolondozzunk egy kicsikét! Legyen végre neked is egy változatos napod! Körbefutom veled a földtekét! Ha több mint száz esztendeje álldogálsz itten, sok újat látgatsz, ezt kijelenthetem. Nagyot lendült ám azóta a világ.
– Tudom – mondta a költő, s a beszélgetés kezdete óta most először elmosolyodott. – Magam is láttam. Azóta négyszer ültették át a fákat. A házak is másak. És…keletkezett valami új masina is azóta…Innen a helyemről tisztán látom. Tudod, a szemközti házban! De hogy az miféle szerkezet…
– Ó! Te a televízióra célzol!
– Mi a csudára? – A szobor nagyot nézett. – Én egy ördöngös masinára céloztam. Hogy hogyan hívják, azt nem tudhatom. Honnan is tudnám? Televízió… – mondta töprengve, majd elnevette magát. Nemrégiben épp magamat láttam benne…Képzeld, mozogtam!
– Haha! Ó!…Mondom, hogy az! A televízió! – A Szél hahotázva nevetett.
– Bárhogyan nevezed is, lebilincselő találmány. – A szobor megrázta hófoltos fejét. Merengve a messzeségbe nézett. Úgy mondta tűnődve, szomorkásan és kicsit neheztelve. – Ifjúság!…Ah! Mily nagyra becsültem e szót! S azt is: szabadság! Fájdalom, a diákok és az ifjú kisasszonyok, akiket felőlem kérdezgettek, azt sem igen tudták, mikor és hol születtem. Ha pontos akarok lenni, épp az magyarázta meg nekik, aki felőlem faggatta őket…
– Ó, te! – A Szélből kirobbant a nevetés. – Így volt, tudom. És ha akarod, a szavamat adom rá: a legközelebbi közvetítésnél elfordítom az antennát!
– Antennát?! És mi célból?
– A célból, hogy ne láss, és ne hallhass semmit se.
– Ezt ne tedd! – kiáltotta a szobor. – Ha hiszed, ha nem, s akárhogyan van is, szívesen nézem. Igaz, sok mindent nem tudnak rólam. De beszéljenek csak. Amíg beszélnek, nem felejtenek el, s amíg nem felejtenek el, addig élek.
– Hát rajtad is nehezen igazodik el a magamfajta! – jegyezte meg a Szél, mire a szobor szerényen elmosolyodott, és ezt mondta:
– A hírnév olyasvalami, amihez a léten túl is ragaszkodik az, aki valaha egyszer már szert tett rá. És ezt te, a Szél, nemigen értheted!
A Szél bólintott.
– Így igaz. De nem is akarom érteni. Mert nem az én dolgom. Az én dolgom más. És mindig a szeszélyemtől függ. Ma éppen az jelentene örömöt, hogy bolondozok. No, gyere! Körülviszlek kicsikét a világban!
Azzal fölkapta a szobrot. Átszáguldott vele a város fölött, aztán a réteken, üres tarlókon, folyókon, tengereken meg ki tudja, még hol. Mindenfelé, amerre csak szél megfordulhat.
A szobor hüledezett, és kapaszkodott a Szél lebernyeges köpönyegébe, s időnként így kiáltott föl megütközve és álmélkodva:
– Ah! Mily gyönyörűséges!…Ah! Mily más azóta a világ!
És amikor már jól kiszáguldozták magukat, a Szél megült egy fenséges sziklaormon. A szobor hallgatagon nézett maga elé. Csak nagy sokára mondta:
– Valóban. Nagyot lendült száz esztendő óta a világ kereke, s úgy látom, nem is áll meg egyhamar. Valóban sok újat láttam. Többek között az is új nekem, hogy az emberek…
– Az emberek? – kérdezte kíváncsian a Szél.
A szobor kicsit keresgélte a szavakat, de csak sokára találta meg. Négy-öt perc is beletelt. Akkor ezt mondta:
– Nos, hát…igen. Maguk az emberek, akik…magát a világot így megváltoztatták…Ó, igen, maguk az emberek lassan változnak.
A költő és a Szél sokáig hallgatott. De egyet gondoltak mindketten. Aztán a Szél megkérdezte:
– Nem volna e jobb, ha itt tennélek le? Itt! Ezen a fenséges sziklaormon. Ahonnan beláthatod a világot. Szerintem ez téged megillető és rangos hely.
– Ó… – rebegte a szobor -, magam sem tudom…
– No, csak azért kérdem, mert módomban áll. Ha unod már a régi helyedet, nem csodálom. Több mint száz esztendeig egy helyben! Ehhez igazán türelem kell!
A szobor habozott, és bizonytalanul körülnézett.
– Hálátlanság volna… – mondta. – Igen, hálátlanság. Mit szólna az utókor? Hiszen oda állított! Szíveskedj csak visszavinni a helyemre, Szél! Oda, ahonnan fölkaptál. Oda, ahol néhanapján láthatom magamat!…Azt a bizonyos televíziót…
– Óhaha! – sikkantotta a Szél. – Hát ilyen hiú lettél szobor korodra? Ezt nem hittem volna!
A szobor elnevette magát. Most először olyan szívből, igazán, ahogyan valaha az életében, a valóságban is nevethetett.
– Ha most szobor vagyok is, valamikor ember voltam, te Szél! Kíváncsi vagyok! Csupán azért. Ó, az az ördöngös masina! Az! Látod, az érdekel. Abból nem is hinnéd, mi mindent megtudhatok! Azt is, ami nekem új, azt is, amit valamikor hajdanán én tartottam fontosnak. És azt, hogy mégsem hiába éltem. Ezt még szeretném kivárni. Aztán visszahozhatsz ide. Erre a fenséges oromra. Ez valóban nekem való hely.
– Nos, jó! – A Szél vállat vont. – Akkor hát visszaviszlek. Oda, ahová több mint száz esztendővel ezelőtt állítottak.
Füttyentett egyet. Fölkapta a szobrot. És azon az úton, amelyen jött, visszaszáguldott vele a kis kerek térre. Amikor letette, megkérdezte:
– Örültél-e ezen az estén?
– Ah!… – rebegte a szobor. Nemcsak örültem, boldog voltam. Több mint száz év után először.
– Akkor jó.
A Szél kacagott.
– Köszönöm – mondta a szobor. – Rég éltem már át hasonlóan egy karácsonyt. Beszélgetni, s újból világot látni, bevallhatom, nagy élményt jelentett.
– Én is örülök – súgta halkan a Szél. – Mert valami hasonlót ígértem a fenyőknek. Egészen pontosan nem tudom, mit vártak tőlem, de ha azt mondod, nem okoztam ma egy sóhajtásnyi bánatot sem neked, akkor szerintem minden rendben van. Nem szeretném, ha a fenyők csalódnának bennem! Szeretem megtartani a szavamat. No, viszlát!
Azzal a Szél megfordult. Észak felé rohant.
„Karácsonyi szél…” – gondolta a költő, és hosszan nézett a bolondos Szél után. Addig nézte, míg a lebernyeges köpenye szegélye is el nem tűnt az égbolt északi felén.
Aztán visszameredt a mozdulatlanságba.