A téli tücsök az íróasztalon állt, miután kimászott a terepszínű hátizsák bal zsebéből, a székre ugrott, onnan az asztalra, egyszóval, mondom, az íróasztalon állt, és azon tűnődött, hogy felugorjék-e az írógépre.
„Úgyse használja senki! – döntötte el végül a dolgot. – Nekem meg jól jön ez az ugrálás! Eggyel több helyre lehet felugrani!”
És úgy is tett, felugrott a billentyűre, a billentyű lenyomódott, a kar rácsapódott a fehér papírra.
A téli tücsök felmászott az írógépre, megnézte az újabb jelet a fehér papíron.
Z – ez volt a fehér papíron.
„Érdékes – tűnődött a téli tücsök –, mire is emlékeztet ez a fura jel?”
Mire is? Mire is?
Felmászott az ablakpárkányra, kinézett a behavazott, fehér világra, a háztetőkre, a villanydrótra, az ágakra.
De akárhogy törte a fejét, nem jutott eszébe, hogy mire emlékezteti a jel a fehér papíron. Eszébe jutott viszont a legöregebb tücsök, a tücskök öregapja, a tücskök öregapjáról eszébe jutott a sánta egér, a sánta egérről eszébe jutott a csupa pofazacskó hörcsög, a csupa pofazacskó hörcsögről eszébe jutott, haha, a csupa pofazacskó hörcsög, hahaha!
A téli tücsök akkorát nevetett, hogy majdnem legurult az ablakpárkányról.
Hogy ne guruljon le, egy pillanatra abbahagyta a nevetést, lemászott az asztalra, onnan a székre, onnan a földre, s elbaktatott a zöld heverőig, felugrott rá, hanyatt vágta magát, és nevetett, nevetett, úgy nevetett, hogy megfájdult az oldala.
Aztán abbahagyta a nevetést, és felidézte a csupa pofazacskó hörcsögöt, amikor meghívták vendégségbe.
Úgy kezdődött a vendégség, hogy a sánta egér talált egy zsákot, amely tele volt búzával.
A zsák lepottyanhatott valami hajóról a folyóba, a folyó meg kivetette a szigetre, épp a sánta egér orra elé. A sánta egér először nagyot ugrott, még a sántaságát is elfelejtette, mikor épp az orra elé pottyant a búzával teli zsák.
Azután közelebb ment a zsákhoz, és megvizsgálta.
Először körbeszagolta, majd a csücskénél kirágta egy kicsit a zsákot. Mi az egy egérnek?
Egy-két pillanat, és már ki is volt rágva a zsák! Csak úgy ömlött belőle a búza!
A sánta egér gyorsan odatette mind a két tenyerét, hogy ne folyjon ki a drága búza, de a búza csak folyt tovább kifele a zsákból.
Ekkor tépett egy csomó füvet, és bedugta a lyukat. A búza nem folyt tovább.
„Van egy zsák búzám! – örvendezett a sánta egér, és törte a fejét, hogy mit csináljon a zsák búzával. – Megenni úgysem tudom mindet! Egy zsák búza még egy egérnek is sok! – morfondírozott tovább a sánta egér.
– Mit csináljak? Mit csináljak?”
Azután eszébe jutott, hogy mit csináljon a zsák búzával.
„Nagy vendégséget csapok! Ezt fogom csinálni a zsák búzával! Meghívok mindenkit, legalább jó nagyot eszünk!”
Így is tett. Körbebicegett, körbesántikált a szigeten, és meghívott mindenkit vendégségbe.
Először beszólt az egérlyukba, azután a vakondokhoz ment, azután a nádiverébhez, azután a nyúlcsaládhoz, azután a mókushoz, azután a sündisznóhoz, azután a tücskökhöz, azután a vadméhekhez, azután a siklókígyóhoz, azután a hangyákhoz, azután a gyíkhoz és legvégül a csupa pofazacskó hörcsöghöz.
– Van egy zsák búzám. Gyertek hozzám vendégségbe! – mondta mindegyiknek.
– Köszönjük! Köszönjük! – felelték neki az egerek, a vakondok, a nádiveréb, a nyúlcsalád, a mókusok, a sündisznó, a tücskök, a hangyák, a vadméhek, a siklókígyó, a gyík és a csupa pofazacskó hörcsög.
El is ballagtak szépen mindnyájan a sánta egér zsák búzájához.
A sánta egér büszkén mutatott a teli zsákra.
– Itt van! Ez a lakoma! – Majd fürgén felmászott a zsákra. – Várjatok! Kibontom nektek a zsákot!
És végigrágta a zsákot egy miccenés alatt. A zsák szépen kettényílt, s mint egy terítőn, ott volt a rengeteg búza.
– Tessék! Egyetek, hadd teljen a begyetek! – mondta a sánta egér.
A vendégeket nem kellett sokáig biztatni, ették, csipegették, rágcsálták, majszolták, harapdálták, kóstolgatták, faldosták, nyeldesték és szemelgettek a búzát.
– Jaj, de jó! Jaj, de jó’! Verébbegybe ez való! – csipogták a nádiverebek.
– Búzát bendőbe, kövér lesz majd tőle! – dörmögte a vakond.
– Mag, mag, búzamag, nem vet a nyúl, csak arat! – makogták a nyulak.
– Legjobb falat a dió, búzamag is nagyon jó! – kiáltották a mókusok.
– Cini, cini, az egér búzás zsákban vígan él! – cincogták az egerek.
– Együnk! Kár itt minden szó! Ezt mondja a sündisznó! – dünnyögte a tüskés hátú sün.
– Ez mind búza, s nem üszög! Vígan dalol a tücsök! – cirrogták, ciripelték a tücskök.
– Jobb a búza őrölve, csipegessünk belőle! – zümmögték a vadméhek, akik az igazat megvallva, nem nagyon tudtak enni a búzából, de azért ők sem akartak kimaradni a lakmározásból, csipegették, nyalogatták a búzaszemeket.
– Számos szemet szemelgetek! – sziszegte a siklókígyó.
– Vigyünk haza belőle, majd jó lesz még jövőre! – zizegték a szorgalmas, takarékos hangyák.
– Ettem egyet! – rikkantott a gyík minden szem búza után.
Csak a csupa pofazacskó hörcsög nem mondott semmit, tömte a pofazacskóját, csak tömte a finom búzával.
Nem is csodálkozhatunk rajta, hogy nem mondott semmit, mivel telis-tele volt a pofazacskója, de annyira tele, hogy nagyobb volt, mint a feje.
De nem szólt rá senki, volt búza elég.
Hát, ahogy ettek, eddegéltek, szépen elfogyott a zsák búza. Akkor néztek csak a csupa pofazacskó hörcsögre. De a csupa pofazacskó hörcsög nem törődött holmi nézdegéléssel, biccentett egyet, de az is lehet, hogy a rengeteg búza rántotta előre a fejét, amit a pofazacskójába tömött.
Elindultak, ki erre, ki arra, de előbb még megköszönték a sánta egérnek a vendéglátást.
A csupa pofazacskó hörcsög nem köszönt semmit, nem szólt semmit, csak biccentett, de mondom, az is lehet, hogy a rengeteg búza rántotta előre a fejét.
Azután elindult ő is a hörcsöglyuk felé.
Mikor odaért, először fejjel akart bemenni a hörcsöglyukba. De nem fért be a feje a telitömött pofazacskó miatt. Akkor háttal igyekezett befele a lyukba, bele is ment szépen, de hát a feje most se fért be.
Szegény csupa pofazacskó hörcsög nagyon megijedt, hogy most mi lesz vele.
Odament hozzá a sánta egér, a sündisznó és a vakondok.
– Hát ennek meg mi baja? – kérdezte a sün.
– Nem fér be a lyukba – mondta a sánta egér.
– Persze, hogy nem fér be! Tele van a pofazacskója! – dörmögte a vakond.
Majd rászólt a csupa pofazacskó hörcsögre:
– Köpd ki!
De a csupa pofazacskó hörcsög csak a fejét rázta, hogy majd bolond lesz kiköpni, dehogy köpi!
– Hát akkor kint maradsz! – dörmögte a vakondok.
A csupa pofazacskó hörcsög a vállát vonogatta, hogy akkor kint marad, hogy akkor inkább kint marad, de a finom búzamagot akkor sem köpi ki!
Kint is maradt három napig, míg meg nem ette mind a búzát, ilyen makacs, konok volt a csupa pofazacskó hörcsög! Vagy inkább falánk volt? Én azt hiszem, hogy inkább falánk volt.
Hát ez volt a csupa pofazacskó hörcsög vendégeskedése.
A téli tücsök még egy utolsót nevetett a zöld heverőn, mikor végiggondolta a csupa pofazacskó hörcsög vendégeskedését.
Majd lemászott a zöld heverőről, belebújt a terepszínű hátizsák bal zsebébe, beszívta a gyengülő zsályaillatot, és elaludt.