Egyszer volt, hol nem volt, valamikor réges-régen, még jóval a vasút előtti időkben, amikor mindenki csak gyalog vagy lóháton közlekedett, volt egy különleges hely, amit úgy hívtak: Varázshegy.
Nem is csoda hát, hogy aki egyszer betért ide, soha többé nem akart innen elmenni. A hatalmas sziklák között a sűrű növényzetben kedves, apró házikók húzódtak meg, ahol szorgos, jóravaló manók éldegéltek. Ők építették fel a falut, a házakat, és ők végeztek el minden munkát. Gyönyörűen rend- ben tartották a környezetüket, emellett pedig a hegy belsejében lévő bányában is dolgoztak, ami telis-tele volt drágakövek- kel és arannyal. Ez volt a titkos tartalékuk, csak akkor nyúltak hozzá, ha nagyon muszáj volt, de ha valakinek nagy szüksége volt rá, szívesen adtak belőle. A manók nem egyedül éltek itt, a vízesések és a virágos mezők fölött tündérek röpködtek. Ők vigyáztak a természetre, hogy kristálytiszta legyen a patak vize, hogy bőséges termést hozzanak a bokrok, fák, hogy ezer számra nyíljanak a virágok.
A manók és tündérek szívesen láttak mindenkit a Varázshegyen, de csak az maradhatott, aki két szabályt betartott: tilos volt lustálkodni, ezért mindenkinek dolgozni kellett, és nem volt szabad elkótyavetyélni a kincseket. Egyszer egy boszorkány is rátalált a Varázshegyre és rögtön beleszeretett a helybe. Mivel őt is örömmel fogadták, ott maradt és beköltözött egy kis erdei lakba. Néhány hét elteltével azonban a boszorka már csak és kizárólag a kincsekkel foglalkozott. Nem győzött betelni velük, egyre több és több drágakövet halmozott fel a házában. Kapzsisága már a manóknak is feltűnt, de hiába kérték szép szóval, a boszorkány mind többet akart magának. Összeült hát a manók és tündérek tanácsa, és arra jutottak, hogy nem tűrhetik tovább a kapzsiságot, örökre száműzték őt Varázshegyről. A gonosz boszorka erre éktelen haragra gyúlt, és megátkozta a helyet, elvarázsolta az odavezető utat, hogy ha övé nem lehet a sok kincs, másé se lehessen. A boszorkány kapzsisága és irigysége miatt Varázshegy örökre eltűnt a szemünk elől…
- Így ért véget a Varázshegy legendája – fejezte be a történetet az idős M62-es dízel az egri mozdonyszínben.
Az egyre hidegebb novemberi estéken mindig ezt az esti mesét kérték az ifjú mozdonyok. Mindannyian szerettek volna elmenni erre a különleges helyre, csak hát senki sem tudja már az odavezető utat.
- Legszívesebben jól ellátnám a baját ennek a banyának, amiért mi már nem mehetünk el Varázshegyre – morgott egy fiatal Flirt.
- Én a bányában dolgoznék a legszívesebben – kiáltott közbe egy erős Traxx.
- Én a tündéreknek segítenék – ábrándozott Picur, a kis BZ motorvonat.
Másnap reggel aztán ment mindenki a maga útjára, csak Picurt nem hagyta nyugodni a dolog. Szerinte ugyanis Varázs- hegy még ma is létezik, ráadásul ki tudja miért, de meg volt győződve arról, hogy valahol itt, a közelben. – Hegyek, sziklák, friss patakok, vízesések, ezek mind-mind vannak itt is – gondolta. Bármerre járt, nyitva tartotta a szemét és folyton azt fürkészte a tekintete, hátha észrevesz egy titkos utat, vagy legalább valami jelet. De semmi. A fák lassan teljesen megkopaszodtak, így az erdő mélyébe is jobban be lehetett látni, de semmi. Próbált varázsigéket mondogatni: – Szederinda, vörösbegy, neved legyen Varázshegy!
Ez sem használt semmit. Már épp kezdte volna feladni, amikor Szilvásvárad felé közeledve egészen furcsa érzés fogta el. Minden olyan nyugodtnak tűnt, ő pedig gondolataiban egyre csak a tündérekre és a titkos világra gondolt. Boldogságot érzett, semmi mást, majd amikor az alagútból kigurult, nem akart hinni a szemének. Hirtelen ott találta magát Varázshegyen, manók és tündérek között, azon a helyen, ahová mindig is a legjobban vágyott. Már csak azt nem értette, hogyan történhetett mindez. A manók elmosolyodtak, és elárulták neki titkukat: – Nincs semmi titok, csak hinni kell Varázshegyben, ennyi az egész. Mert akinek helyén van a szíve, ma is rátalál e csodás helyre.
Este, amikor ismét ezt a mesét hallgatták meg a mozdonyszín- ben, Picur csak annyit mondott elalvás előtt, hogy az erdő ma is ezernyi csodát rejt, csak meg kell őket találni! Lehet, hogy a Varázshegy is köztük van.
Írta: Csohány Domitilla Illusztráció: Győri Zsolt