Nagy volt a nyüzsgés a Síntanodában, ahová a kis mozdonyok, motorvonatok, jelző- és biztosítóberendezések járnak. A diákok alig bírtak már magukkal a ragyogóan szép időben, úgy gondolták, már mindent megtanultak, ötösre tudják a leckét a közlekedési szabályokból, ha álmukból felébresztenék őket, akkor is kívülről fújnák a forgalmi utasítást és a menetrendet. Érződött, hogy a végéhez közeledik a tanév. A bizonyítványosztás azonban még hátravolt.
Öreg, tapasztalt tanáruk, Vili bá, a fénysorompó azonban tudta, hogy a java csak most jön, a legfontosabb lecke még hátravan. Elindult hát az osztállyal egy útátjáróhoz. Először a mozdonyokat, motorvonatokat vizsgáztatta vészfékezésből, ahol természetesen az kapott 5-öst, aki minél hamarabb meg tudott állni. De bármennyire ügyesek is voltak a kisdiákok, a mozdonyok fékútja nagyon hosszú volt. Vili bá ezután a kis sorompókhoz fordult:
– Látjátok? Ezért olyan fontos a mi munkánk. Folyton figyelnünk kell és idejében cselekedni, mert a vonat akkor sem tud megállni, ha szeretne. Már akkor meg kell állítanunk a forgalmat, amikor nem is látjuk a közeledő vonatot, nehogy egy gyalogos, kerékpáros vagy autó a sínekre hajtson.
– Ez nem bonyolult… Mi ebben a nehéz? Ez lesz a legkönnyebb vizsgánk
– mondogatták kicsit öntelten az ifjoncok. Ez a hozzáállás kicsit sem tetszett Vili bának, de nem szólt semmit. Beállította a legnagyobb hangú fénysorompót a kereszteződésbe. Az elején jól ment minden. Szépen villogott fehéren, mindenkire rámosolygott, majd ha megkapta a jelet, hogy nemsokára szerelvény érkezik, gyorsan átváltott pirosra. A jelzésre a sofőrök megálltak a sín előtt, és várták, hogy
elmenjen a vonat. Egy idő múlva azonban a kis fénysorompónak egyre többször meggyűlt a baja az autósokkal. Volt, aki figyelmetlenségből, volt, aki fegyelmetlenségből nem állt meg a piros jelzés ellenére sem. Pedig olyan erősen világított már a lámpájával, ahogy csak bírt.
Ekkor Vili bá gyorsan közbelépett, és olyan mérgesen és határozottan nézett a járművezetőkre, hogy senkinek még csak eszébe sem jutott áthajtani a piroson. A kis sorompók megszeppenve pislákoltak. Vili bá megnyugtatta őket, hogy neki sem ment mindig ilyen könnyen, és elmesélt egy történetet ifjúkorából: „Ugyanilyen ifjú voltam, mint ti most. Ahogy megkaptam a bizonyítványomat, azonnal szolgálatba álltam, alig vártam már, hogy igaziból is kipróbálhassam magam. Ugyanilyen bátran fogtam neki a munkának, mint ti. Aztán egy napon egy ember elkezdett velem kiabálni, hogy minek mutatok tilos jelzést, mikor nem is jön a vonat. Hiába mondtam, hogy itt van a közelben, nem hitt nekem.
A sofőr várt egy ideig, majd fogta magát és áthajtott a síneken. Csakhogy közben a vonat is megérkezett! A mozdony hiába húzta be teljes erejéből a vészféket, már a kerekei is szikráztak, az autó nem úszta meg. Szerencsére – a fékezésnek köszönhetően – csak a hátsó lökhárítóját kapta el a vonat orra, így nem sérült meg senki, csak az autó, és egy kicsit a mozdony fényezése, de lehetett volna nagyobb baj is belőle. Bár a sofőr szegte meg a szabályt, én sokáig mégis magamat hibáztattam, hiába mondta mindenki, hogy nem én tehetek róla. Folyamatosan azon agyaltam, hogyan tudnám megállásra bírni azokat, akik nem veszik figyelembe a tilos jelzést. Talán szögeket kellene az útra szórni? Vagy falat húzni a sín elé?
Aztán egy forgalmas péntek délután meglátogatott kedvenc tanárom, Sorompó Ottó bácsi, és egy kicsit besegített a munkába. Amikor a sorompó lement, arra valóban jobban figyeltek az autósok, pedig a mi piros jelzésünk ugyanazt jelenti, mint egy zárt sorompó. De Ottó bácsi elmesélte, hogy neki sem hisznek mindig. Vannak, akik kikerülik, de volt már olyan is, amikor ő került kórházba, mert simán keresztülhajtott rajta egy autó. Először csodálkoztam, hogy Ottó bácsi ezek után is visszajött dolgozni, de akkor rájöttem, hogy mi nem sértődhetünk meg és nem adhatjuk fel, mert akkor tényleg káosz lenne az utakon. Mindig tenni kell a dolgunkat, ha tetszik másoknak, ha nem” – fejezte be Vili bá. A diákok tátott szájjal hallgatták öreg tanáruk történetét. Több lecke nem is kellett nekik, mindenki kitűnő bizonyítvánnyal zárta az iskolát. És mindig, mindent megtesznek azért, hogy senki se menjen át a piroson.
Írta: Csohány Domitilla
Illusztráció: Győri Zsolt