A téli tücsök kimászott a terepszínű hátizsák bal zsebéből, elgyalogolt a székig, felugrott rá, onnan az
asztalra pattant, s megállt az írógép előtt. Az írógépben még ott volt befűzve a fehér papír. A téli tücsök
gondolt egyet, és felugrott a billentyűre. A billentyű lenyomódott, és a kar rácsapódott a fehér papírra.
A téli tücsök felmászott az írógép tetejére, és megnézte a fehér papírt. A fehér papíron egy újabb jel volt.
S – ez volt a fehér papíron.
Nézte a kanyargós betűt, s törte a fejét, hogy mit jelenthet. De nem tudta kitalálni, mivel nem ismerte az ábécét, abba is hagyta a találgatást, s azon tűnődött, hogy mire emlékezteti a kanyargós jel a fehér papíron.
Mire is? Mire is?
Töprengve kibámult az ablakon a fehér, behavazott világra, azután felkiáltott örömében, mert eszébe jutott, hogy mire emlékezteti a kanyargós jel a fehér papíron!
– Hát persze! – mondta boldogan a fehér, behavazott világnak. – A legkisebb ugrifüles és a siklókígyó versenyfutására emlékeztet!
Lemászott az ablakpárkányról az asztalra, az asztalról a székre, a székről a földre, és elbaktatott a zöld heverőig.
A zöld heverőn fel-alá sétált, és felidézte a legkisebb ugrifüles és a siklókígyó versenyfutását a szigeten.
A versenyfutás úgy kezdődött, hogy a legkisebb ugrifüles a nyúlcsaládból körbejárta a szigetet, megállt először a hangyabolynál, és hencegve kijelentette:
– Én vagyok a leggyorsabb futó!
A hangyák nem sokat hederítettek a legkisebb ugrifülesre, hordták tovább szorgalmasan az ennivalót a hangyabolyba.
A legkisebb ugrifüles továbbment, és megállt a tücsöklyuknál. Lehajolt a lyuk szájához, és bekiáltott:
– Én vagyok a leggyorsabb futó!
A tücsöklyukból kitódultak a tücskök, és körülugrálták a nyúlcsalád legifjabb ugrifülesét. Legutoljára a legöregebb tücsök mászott ki, a tücskök öregapja, és dohogva így szólt:
– Azért még nem kell ordítozni! Felvered az embert a legszebb álmából!
De az ugrifüles már tovább is ment, megállt a nádiveréb fészkénél, és így szólt:
– Én vagyok a leggyorsabb futó!
A fészekből kidugták fejüket a fiókák, és gúnyosan csipogtak:
– Csip! Csip!
– Nem hiszitek? – kérdezte a legkisebb ugrifüles.
– Csip! Csip! – mondták a fiókák.
A legkisebb ugrifüles legyintett, és tovább ugrabugrált, míg elérkezett a mókusokhoz. Megállt a fa alatt, és felkiáltott:
– Én vagyok a leggyorsabb futó!
A mókusok meglengették szép, bozontos farkukat, és felmásztak a fa legtetejére. Biztosan azért, hogy jobban lássák a leggyorsabban futó ugrifülest.
Az pedig elérkezett a vakondtúráshoz, megállt előtte, és odakiáltotta a vakondnak:
– Én vagyok a leggyorsabb futó!
– Hm! Hm! – mondta a vakond, ennyit mondott, semmi többet. Illetve, még egyszer azt mondta, hogy „Hm! Hm!”, de ezt a legkisebb ugrifüles nem hallotta, mert már a kidőlt öreg fűzfánál járt, a sziget végében.
Megállt a kidőlt öreg fűzfánál, és odakiáltotta a hatalmas folyónak hencegve, jó hangosan:
– Én vagyok a leggyorsabb futó!
A kiabálásra előmászott a kidőlt öreg fűzfa alól a siklókígyó, és azt mondta:
– Hiszi a piszi!
– Nem hiszed? – kérdezte a legkisebb ugrifüles.
– Mondtam már, hogy hiszi a piszi! – sziszegett a siklókígyó.
A legkisebb ugrifüles lemászott a kidőlt öreg fűzfáról, és töprengve a siklókígyó elé állt.
– És miért nem hiszed el, hogy én vagyok a leggyorsabb futó? – kérdezte a siklókígyótól.
– Mert nem te vagy a leggyorsabb futó! – sziszegte a siklókígyó.
– Ha nem én vagyok a leggyorsabb futó, akkor ki a leggyorsabb futó? – kérdezte a legkisebb ugrifüles.
– Erre azután igazán gyerekjáték megfelelni! – sziszegte a siklókígyó.
– Akkor mondd meg: ki a leggyorsabb futó? – kérlelte a legkisebb ugrifüles a siklókígyót.
– Én vagyok a leggyorsabb futó! – sziszegte büszkén a siklókígyó, és fölemelte a fejét.
A legkisebb ugrifüles körbejárta a siklókígyót, megnézte elölről, megnézte hátulról, megnézte oldalról.
– Hm! Hm! – mondta a legkisebb ugrifüles, ahogy a vakondoktól hallotta az imént.
– Mit hümmögsz? – kérdezte a siklókígyó.
– Biztos, hogy igazat mondtál az előbb?
– Biztos! – mondta a siklókígyó.
A legkisebb ugrifüles abbahagyta a nézdegélést, a kígyó elé állt, és a szemébe mondta:
– Én pedig azt mondom neked, hogy az előbb mégse mondtál igazat!
– És miért nem mondtam igazat? – sziszegte a siklókígyó.
– Azért, mert neked nincs is lábad! Egy se! Így hát nem lehetsz a leggyorsabb futó! Vagyis én vagyok a leggyorsabb futó!
A siklókígyó mérgesen sziszegett.
– Buta vagy! Te vagy a legbutább ugrifüles, akit valaha is láttam! Én láb nélkül is a leggyorsabb futó vagyok! Ha nem hiszed, fussunk versenyt!
– Jó, fussunk versenyt! – egyezett bele a legkisebb ugrifüles.
A siklókígyó a kidőlt öreg fűzfáig hátrált. Intett a legkisebb ugrifülesnek.
– Gyere ide! Innen indulunk. Aki lehagyja a másikat, az lesz a leggyorsabb futó! Háromig számolok. Egy, kettő, három!
A legkisebb ugrifüles a siklókígyó mellé állt, és a háromra nekilódult.
Azonban a siklókígyó sem volt rest, fürgén előrelendült, és a legkisebb ugrifüles meglepődve látta, hogy ott siklik mellette!
Összeszedte minden erejét, akkorákat ugrott, amekkorát csak nyúl tud ugrani, de minden hiába, nem tudta lehagyni a siklókígyót.
Így ugrottak-siklottak végig a szigeten, elrohantak a hangyaboly mellett, elhagyták a hümmögő vakondokot, megkerülték a nádast, ahol a fészekből a nádiveréb-fiókák szájtátva bámultak ki, elzúgtak a tücsöklyuk mellett, a tücskök rémülten ugráltak jobbra-balra.
A mókusok a fa legtetejéről nézték a nagy versenyfutást.
Futottak, futottak, de a legkisebb ugrifüles csak nem tudta lehagyni a siklókígyót.
„Legjobb lesz, ha cselezek egyet!” – gondolta magában a legkisebb ugrifüles, mivel a cselezgetés minden ugrifüles nyúlnak a kisujjában volt, és nem csoda, ha futás közben is eszébe jutott.
Éppen ezért hirtelen megfordult, és visszafelé futott. De a siklókígyó résen volt, és ugyanolyan hirtelen megfordult ő is.
„Úgy látszik, egy csel kevés!” – gondolta a legkisebb ugrifüles, és még egyszer megfordult, azután még egyszer.
De a siklókígyó sem volt rest, megfordult ő is, azután még egyszer megfordult.
Akkor már az egész sziget a futóversenyt nézte, a földön, a föld alól és a levegőben. A levegőben a mókusok, a lepkék, a szitakötők, a vadméhek, a madarak, a föld alól a hümmögő vakondok, az öreg tücsök, a tücskök nagyapja, a hangyák a hangyabolyból, a földről pedig a nyúlcsalád, a fiatalabb tücskök, az egerek, a gyíkok és egy nádiveréb-fióka, aki a nagy izgalomban kipottyant a fészekből.
Volt, aki a siklókígyót biztatta, volt, aki a legkisebb ugrifülest. Mondani se kell, hogy a nyúlcsalád kit biztatott. Hát persze, hogy a legkisebb ugrifülest!
Az pedig látta, hogy valami egészen különleges cselt kell kitalálnia, ha ő akar lenni a leggyorsabb futó. Törte a fejét erősen a nagy rohanásban, de hát mi az egy nyúlnak, aki éjjel-nappal úgyis futkos!
Egyszer csak óriási mosoly terült el a legkisebb ugrifüles képén, ami azt jelentette, hogy kitalálta a különleges cselt, amellyel legyőzi a siklókígyót.
A legkisebb ugrifüles az óriási mosollyal az arcán ekkor körbefutott, mindig csak körbe, a siklókígyó meg utána.
Addig futottak körbe, míg a siklókígyó szépen föltekeredett, mint a mákos tekercs, és moccanni sem bírt!
A legkisebb ugrifüles megnyerte a futóversenyt, a nyúlcsalád tombolt az örömtől, makogtak, veregették a legkisebb ugrifüles hátát. Az pedig, alighogy kifújta magát, hangosan így szólt:
– Én vagyok a leggyorsabb futó!
Senki se vitatkozott vele, még a siklókígyó sem mondta, hogy hiszi a piszi, inkább igyekezett kitekeredni.
Hát ez volt a híres futóverseny!
A téli tücsök elmosolyodott a zöld heverőn, mert újra látta, hogyan tekeredett össze a siklókígyó, mint egy mákos tekercs.
Majd lemászott a zöld heverőről, a terepszínű hátizsákhoz ballagott, belebújt a bal zsebbe, mélyen beszívta a zsályaillatot, amely a nyárra emlékeztette, és elaludt.