Fésűs Éva: A korcsolyázó mackók

 

7

 

Elmesélem, mi történt a télen Dörmikével.

Dörmike kövér kis medvebocs. Nyáron úgy mozog a málnás dombolda­lon, mint egy barna gombóc, Gyertyaszentelőkor pedig kinéz a barlangjá­ból, mint afféle rendes mackó, megszimatolni, hogy késik-e a tavasz.

Az idén bizony késett. De a gyerekek, akik az erdőszéli tavon korcso­lyáztak, nemigen bánták. Vidám zsivajuk elhallatszott a medvebarlangig.

Dörmike látta tulajdon árnyékát a sziklafalon, és hallotta az okos med­vepapa dörmögését:

— Télnek, fagynak nincs még vége,

visszabújunk ma estére!

Medvamama ráduplázott:

— Nem lábolunk ki a hóból,

derekam is rosszat jósol!

Sehogy sem tetszett ez Dörmikének. Ő csak azt látta, hogy süt a nap, va­kító téli szépségében pompázik az erdő. No és a gyerekek úgy kacagtak a jégen, hogy megirigyelte őket. Alig várta, hogy arrafelé settenkedhessék. Hiába károgott a fán Varjú néne, hogy:

— Édes öcsém kár, kár, veszedelem vár, vár! — Dörmike elbújt egy vastag fatörzs mögé, onnan kukucskált ki. Karcsi, Pista, Julika, Panni mind ott korcsolyáztak a tükörsima jégen. A mackónak tátva maradt a szája. Hogyisne! Míg ő a dohos medvebarlang­ban kuporog, és öreg medvék horkolását hallgatja, addig ezek itt vidáman szórakoznak. Csak egy kis fényes valamit kell a lábukra csatolniok, és már­is repülni tudnak a jégen.

Nagy pattogással végighúzta körmeit a fa derekán, és akkorát brummo­gott bánatában, hogy a gyerekek észrevették.

— Jaj, a medve! — kiáltották rémülten, és korcsolyáikat lerugdalva száz­felé szaladtak.

Több se kellett a mackónak! Lecammogott a tó partjára, és próbálgatni kezdte tányértalpára a korcsolyákat.

Meglátták a cinkék, köréje sereglettek. Kisvártatva odasompolyogtak a szarvasok, őzek, sőt még a rókák is. Egy mókus felébredt, kinézett az odújából, és mindjárt ajánlkozott, hogy befűzi a korcsolyaszíjakat. Támadt akkora csődület, hogy a legkisebbik nyúlgyerek már nem is látott jól, pedig lett volna néznivaló.

Csak Varjú néne kiáltozott a fán, hogy:

— Kár, kár, jaj de kár! Jégre ment a medve már!

Bizony, a meggondolatlan mackó négy korcsolyával a tányértalpain neki­ment a síkos jégnek.

 

Jobbra lódult, balra lendült,

széles ívben körbeperdült,

egyik lába hátra húzott,

másik három félrecsúszott,

hosszan siklott, mindig arra,

amerre épp nem akarta!

A mókusok úgy kacagtak,

majd az ágról leszakadtak,

látva, hogy a mackót játszva

viszi a négy korcsolyácska!

 

A nagy nevetéstől aztán hirtelen megrepedt a tó jege. Dörmike nagyot puffant, és nyakig elmerült a lékben. Prüszkölt, csapkodott, krákogott! Sze­rencsére nem volt mély a tó, a mókusnak meg akadt annyi esze, hogy Pannika ottfelejtett piros sálját a medvebocs nyakába akassza. Nekiru­gaszkodott az erdő népe: — Hó-rukk! Hó-rukk!

Húzta, aki csak bírta! . . . Még a cinegék is ráültek a bocs feje búbjára, és — mert több nem telt tőlük — hát a fülét húzták.

Most károgott csak igazán a varjú! Meghallotta a mosolygós napocska, ijedtében elbújt, és olyan hideg lett, hogy mire az állatok partra ráncigál­ták Dörmikét, tele volt a bundája jégcsapokkal. Csak úgy csilingeltek, amint átfutott az erdőn!

A barlang sziklafala messziről visszhangozta az állatok csúfondáros ne­vetését:

— Tóba pottyant a nap hőse,

Korcsolyázó Dörmögőcske!

Otthon alig ismert rá az édesanyja. Igazán szerencse, hogy medvepapa már régen kidobta a somfabotját, de talán amúgy sem vette volna elő, hi­szen a bocsa így is elég jó leckét kapott, meg egy alapos náthát, ráadásnak.

 

Még most is issza a hársfateát. Ha télen megfájdul a torkotok, igyatok meg ti is egy csészével!