– Az első kocsi mehet a 2-es kocsiállásra hegesztésre, a másodikat vidd a fényezőkabinba! – kapta az utasítást kora reggel Babetta, a kis tolatómozdony. Miután az M28-as dízellány elvégezte a tolatásokat, nem sokat pihenhetett, jött is a következő feladat. Ide told, oda told, ide vidd át, oda húzd el… És ez így ment egész álló nap. Sőt egész évben. Hiába, nagy volt az élet a javítóműhelyben! Babetta azonban tökéletesen látta el teendőit, pedig ő volt a legkisebb a nagy mozdonyok között. Imádta a munkáját, mostanában mégis egyre jobban várta az estéket – és nem a fáradtság miatt. Imádta hallgatni a többiek kalandos beszámolóit, sőt, Babetta azt is szerette, ha csak a tájról meséltek neki, dombokról-hegyekről, hömpölygő folyókról és csillogó tavakról.
Ő ugyanis a nyílt pályán soha nem közlekedett, csak a dombóvári állomás területén. Éjjelente ezért arról álmodozott, hogy egyszer ő is eljut távoli helyekre, például a tengerhez, vagy ha oda nem, akkor legalább a Balatonhoz, mert azt sem látta még soha, csak fényképeken. A kicsi mozdonylány vágyakozásai egyre erősebbek lettek. Már napközben is ott motoszkált fejében a gondolat, hogy milyen lenne egyszer felkerekedni és világot látni. Annyi, de annyi mindent szeretett volna megismerni! De a következő feladat mindig visszazökken- tette a valóságba, hogy ő bizony csak egy tolatómozdony…
A mindig vidám M28-as így vált napról napra egyre mélabúsabbá. Egy este azonban hatalmas lapot pillantott meg a műhely asztalán, amin ez állt: Európa Vasúti Térképe. Babetta szeme azonnal felcsillant, egész éjszaka a sűrű hálózatokat böngészte, és közben csak úgy jártak a fogaskerekei. Másnap reggel szokás szerint korán kezdődött az élet a javítóműhelyben, és elsőként most is Babetta tennivalóit sorolták. A válasz, a jól is- mert motorhang felcsendülése azonban elmaradt. Hiába szólongatták, keresték mindenhol, az M28-nak csak a hűlt helyét találták. Végül észrevettek egy cetlit a faliújságon: „Majd jövök! Aláírás: Babetta” – állt rajta a felirat egy hatalmas szív kíséretében.
A műhelyben mindenki tanácstalanul vakargatta a fejét, hová mehetett a kicsi lány? Csak egy öreg M62-es mosolygott magában, majd odasúgta halkan a többiek fülébe: Az álmai után! És valóban, Babetta, mindenki kicsi Babettája, már elhagyta a Balatont, sőt az országot is, és most ott zakatolt a szomszédos Ausztriában olyan hatalmas hegyek között, amitől még a lélegzete is elállt. Csodálta a hófödte hegycsúcsokat, amik még tavasszal is fehéren magasodtak fölé. Hangos sikítozások közepette kelt át a végtelennek tűnő alagutakon, és döbbenten figyelte kollégáit, akik autókat szállítottak a hegyek belsejében. Ilyet még soha nem látott, hogy a gépkocsik felguruljanak a vonatra és így utazzanak.
– Pedig mekkora ötlet! Rengeteg időt spórolnak így meg az autósok, hiszen nem kell megkerülniük az egész hegyet, és addig sem szennyezik a környezetünket – állapította meg el- ismerően, majd élvezte tovább az utazást az Alpok elképesztő magasságaiban, hidakon és viaduktokon keresztül. Ahogy átkelt az olasz határon, lassan a hegyeket is maga mögött hagyta és hamarosan megérkezett Velencébe, ahol elé tárult a nagy, végtelen kékség, amiről mindig is álmodozott. Babetta csak állt és órákon át nézte a csodálatosan hullámzó tengert. Megunhatatlan volt számára.
Ezért valóban megérte felkerekedni – gondolta, majd begurult a világ egyik legkülönlegesebb, vízre épült városába szétnézni. Nem is volt kedve tovább indulni, annyira tetszettek a különleges házak, lagúnák, gondolák – és persze a tenger. Néhány nap után azonban ismét útra kelt, mert tudta, hogy sok kaland vár még rá, és hogy Rómát egyszer mindenkinek látnia kell. Babetta tényleg nem csalódott a fővárosban, az ott töltött egy hét maga volt a dolce vita. De hogy mit is jelent ez pontosan? És mit csinált Babetta a pizzákkal? Kiderül a következő részből, ahogy az is, milyen kalandosan jut el Svájcba a világ egyik legszebb vasútvonalán… folyt. köv.
Írta: Csohány Domitilla
Illusztráció: Győri Zsolt