Franciaország után Babetta dél felé vette az irányt, mert sok szépet hallott Spanyolországról is. Rengeteget barangolt a hatalmas országban, elvarázsolták a gyönyörű tájak, a hangulatos városok és a folyton hullámzó tenger. Egy idő után feltűnt neki, hogy mennyi hatalmas arénát lát szerte az országban. Mivel a kis dízellány nem sejtette, hogy mi zajlik odabent, ezért gondolta, megnéz egyet közelebbről.
A következő városban talált is egy díszes arénát, aminek a hátsó bejáratához oda tudott gurulni. Bekukkantott, és legnagyobb meglepetésére öt bikát látott várakozni. Gyönyörű állatok voltak – bár kicsit dühösnek tűntek. Az egyikük az izmait méregette, a másik fújtatott, mint egy gőzmozdony, a harmadik leszegett fejjel, morcos tekintettel kaparta a földet első lábával, a negyedik bőgött… Az ötödik bika azonban csak állt szomorúan.
Babetta megszólította:
– Bocsánat a zavarásért, de mit csináltok ti itt? Milyen műsor lesz az arénában? – Milyen-milyen? Hát milyen lenne? Mintha nem tudnád…
– válaszolt Toró, a koromfekete bika egykedvűen.
Babettának azonban továbbra sem volt róla fogalma, mi történik odabent, ezért nem hagyta magát lerázni. Elmesélte, hogy nagyon messziről jött egy kis országból, Európa közepéről. És hogy ott leginkább szürkemarhák vannak, nem ilyen fekete bikák, mint itt. Erre már a bika is felkapta a fejét, mert ilyet meg ő nem hallott. Szürke? Marha? Eddig azt hitte, csak szamárból van szürke. Na, ezen jót nevettek, de a bika ismét elkomorodott. – Nemsokára kezdődik a viadal – szólt szomorúan Toró, és töviről hegyire elmesélt mindent, mi is az a bikaviadal.
A matador és a bika párharca – ahol mindig az ember győz, ahonnan bika nem jöhet ki élve. Sokáig azt hittük, nekünk is lehet esélyünk. Nézd a többieket, hogy készülnek, szerintem ők még mindig azt hiszik, hogy győzhetnek. De sajnos nem. Apám sem jött vissza az arénából, a nagyapám sem, sőt az ő apja és nagyapja sem. Babetta nem értette, hogy engedhetnek ilyen küzdelmeket? A hagyomány az kevés. – Ha soha nem változna semmi, akkor még ma is csak lóvasút lenne, vagy az sem – nevetett a dízellány, bár nehezen tudom elképzelni a világot vonatok nélkül. Toró nem értette, hogy tud a kis mozdony ilyenkor is kacarászni, de Babetta ekkor a bika fülébe susmorgott valamit.
Az először csak a szemeit forgatta, majd fújtatott, végül közölte: – Az lehetetlen. – Nincs lehetetlen, csak tehetetlen! – vágta rá Babetta, és máris akcióba lendült. A többi bikának is felvázolta a tervét, s már számolt is vissza: – 3, 2, 1 – kitöréééés! – kiáltotta. Erre a hatalmas bikák egyszerre rontottak neki a rácsoknak, amik mögé be voltak zárva. Az ajtó az aréna falával együtt repült ki a helyéről. Babetta kiadta a következő parancsot: – Utánam, srácok!
A bikák pedig futottak, ahogy bírtak, csak úgy porzott és dobogott az utca. Az emberek meg először a fejüket kapkodták, majd a lábukat, mindenki futott, ki merre látott. A nagy káoszban a különös csapat a vasútállomásra sietett, ahol Babetta egy vagonba terelte a bikákat, amit gyorsan maga mögé csatolt, és már robogtak is a messzi távolba. Mivel Babetta eddigi spanyol útja során rengeteg farmot látott, biztos volt benne, hogy találni fognak egy helyet, ahol nyugodtan eléldegélhet a szökevény csapat. Sokáig keresgéltek, mire megtalálták az igazit, mert az egyik gazdaságban csak paradicsom volt, ameddig a szem ellátott, a másikban olajbogyók, a harmadikban pedig narancsfák, ami jó-jó, de Babetta valami mást keresett.
A bikák már kezdték feladni, de a hosszú bolyongás után a kis mozdony egyszer csak megállt, és így szólt: – Végállomás, megérkeztünk! A bikák kiszálltak a vagonból, és rögtön tudták, hogy hazaértek. A kis farmon minden volt, amire csak ember – és persze bika – vágyhat: dimbes-dombos táj gyümölcsfákkal körbevéve, virágos mező, veteményes, istállók, karámok és egy egész sereg állat: szárnyasok és patások, lovak, disznók, szamarak. – Itt biztos el fog férni még néhány „szökött” bika – szólt Babetta. Így is lett. A gazda és családja örömmel fogadták a különös csapatot. Babetta szívből örült, hogy Toró és barátai új otthonra leltek. Erről azonban neki is eszébe jutott valami. A barátai, a dombóvári telephely és a műhely… Útja során most először érzett honvágyat, ezért úgy döntött, ideje hazaindulni. Mert mindenütt jó, de a legjobb otthon!
Írta: Csohány Domitilla
Illusztráció: Győri Zsolt