Miután Babetta hazatért hosszú útjáról, csak mesélt és mesélt és mesélt… Szinte kifogyhatatlan volt a történetekből. A többiek ámulva hallgatták az izgalmas kalandokat a gyönyörű helyszínekről: Ausztria, Olaszország, Svájc, Franciaország, Spanyolország, hegyek és tengerek, és megannyi felejthetetlen élmény. A mozdonyok között hamar híre ment Babetta utazásának, kis idő múlva ő lett az egyik leghíresebb mozdony az országban. Sok rajongója közül az egyik leglelkesebb Dodó volt. A kis M43-as mozdony annyira szerette Babetta élménybeszámolóit, hogy elhatározta, ő is szeretne világot látni, méghozzá nem is akárhogy! Fentről, a levegőből.
Izgatottan mesélte el az ötletét a többieknek, de kár volt. – Még hogy egy mozdony repüljön! – nevették ki hangosan. Dodó most először csalódott a barátaiban. Azt hitte, segítenek majd neki, de nem így történt. – Lehet, hogy igazuk van. Egy mozdonynak a földön a helye, pontosabban a sínen… - szipogott magában a kis dízel magányosan kullogva egy mellékvágányon. – Jobb, ha bele sem kezdek – folytatta a szomorkodást. Ám ekkor váratlanul megszólalt egy hang mögötte: – Nincs lehetetlen! Csak tenni és akarni kell, és az álmok valóra válhatnak. Dodó ütközője majd leesett a csodálkozástól, amikor meglátta, hogy Babetta jött utána. Egyedül ő hitt benne, de ennyi elég is volt a kis M43-asnak, hogy lázas ötletelésbe kezdjen. Azt még ugyanis ki kellett találnia, hogyan juthatna fel a magasba.
Talán egy óriáscsúzlival? Ezt a gondolatot azonban gyorsan elvetette, mert rájött, hogy így nem lenne túl hosszú az utazás.
Talán szárnyakat kéne építenie magára, hogy olyan legyen, mint a madarak és repülőgépek? Dodó naphosszat bújta a könyveket és a szakirodalmat, rengeteg számolást végzett, de végül arra jutott, hogy ez sem lenne működőképes ötlet. Be kellett látnia, ő nem az a könnyű, áramvonalas alkat, és a felszálláshoz sem lenne meg a kellő sebessége, ezért újabb megoldáson törte a fejét.
Talán csak egy rotor kellene, és máris repülhetne, mint egy helikopter? A matek sajnos itt sem működött. Ehhez is túlsúlyos volt…
Már éppen kezdte volna feladni az álmát, hogy egyszer fentről lássa a Balatont, amikor a Vasutasnap forgatagában meglátott egy lufiárust. Volt ott léggömb a szivárvány minden színében! A hagyományos gömb alakúak mellett pedig kutya, unikornis, versenyautó, rakéta, sőt még traktor és mozdony formájúak is várták, hogy gazdára találjanak. A gyerekek imádták a lufikat, hosszú sorokban kígyóztak, hogy hozzájussanak kedvencükhöz, amit aztán boldogan vittek magukkal mindenhova. A nagy nyüzsgést és nevetgélést egyszer csak keserves sírás szakította félbe. Mindenki azonnal a hang irányába fordult, onnan pedig fel, a kék égbolt felé. Egy csodaszép piros lufi szabadult el, s már ott jár fent, megállíthatatlanul magasan, hiába szaladt és ugrált utána az apuka. A lufik már csak ilyenek. Ha nincsenek szorosan „pórázon”, bizony megszöknek.
A szomorú eset viszont remek ötletet adott a kis M43-as dízelnek: – Csak egy hatalmas csokor lufi kell, és én is repülhetek! – gondolta magában. Hamar rá kellett azonban jönnie, hogy ez a terv sem olyan tuti, nincs annyi lufi, ami elbírna egy ekkora vasszerkezetet.
– Pedig a terv jó – állapította meg Dodó magabiztosan, és egy rövid gondolkodás újból vidáman kiáltott fel: – Megvan! Hogy ez eddig nem jutott eszembe! – és már zakatolt is az ország legnagyobb hőlégballonjához, hogy megkérdezze, fel tudja-e repíteni őt is a magasba?
– Hogy elbírlak-e? Ne viccelj! – és a hőlégballon máris a kosarához csatolta a kis mozdonyt, majd elkezdte felfűteni magát. Mikor már kellőképpen kigömbölyödött a ballon, nagy gázt adott, és szépen lassan elkezdtek a levegőbe emelkedni.
Sikerült! Dodó ott repült a felhők fölött. A magasból a sín, az állomásépületek, a bakterházak és a hosszú tehervonatok is egyre kisebb pontokká váltak. Dodó még soha nem érezte magát ilyen boldognak és szabadnak. Hamarosan a Balaton fölé értek, ami fentről nézve szintén összement egy picit, de a szépségéből semmit sem veszített. A kis mozdony mosolyogva integetett minden strandnak, kikötőnek, vitorlásnak, kalandparknak és óriáscsúszdának, sőt, az út végén még Bercinek is, aki éppen akkor is ott zakatolt a Nagyberek nádasai között.
Írta: Csohány Domitilla
Illusztráció: Győri Zsolt