Az elmúlt időszakban elszaporodtak az autóbusz-vezetők elleni támadások, számos kollégát ért fizikai erőszak munkavégzés köz- ben. Mivel a helyzet kezelése túlmutat a Volánbusz hatáskörén, a társaság a rendőrséggel, az önkormányzattal és a közterület-felügyelettel összefogva keres megoldást az atrocitások elkerülésére. A támadások súlyos következményekkel járhatnak: Csizmazia László autóbusz-vezető támadóját a bíróság mindössze két nap leforgása alatt, gyorsított eljárásban két év börtönre és két év közügyektől való eltiltásra ítélte közfeladatot ellátó személy elleni erőszak miatt. Az esetet az érintett kollégával idéztük fel az érdi autóbuszállomáson.
Hány kiló vagy?
Most 95 kiló, egyébként 185 centi magas vagyok.
A neked támadó nő vajon miért nem mérte fel az eltérő súlycsoportból adódó különbségeket?
A bírósági tárgyaláson még arra sem emlékezett, hogy azon az este a buszon ült. Így nem is csoda, ha ez az „apró” részlet elkerülte a figyelmét.
A híradások szerint a nő ittas volt, talán ez lehetett a „feledékenység” oka, de haladjunk sorban, kezdjük az elején. Hogy történt az ominózus eset?
Március 7-én este, a fél nyolcas járattal indultam Érdről Tárnokra. Az autóbusz-állomáson hárman szálltak fel a buszra, a szóban forgó nő és párja viszont már a Fő téren. Bár nem olyan régóta vezetek autóbuszt, őket az arcuk és a viselkedésük alapján felismertem: két-három alkalommal utaztak már velem, igaz, akkor csak egymással vitatkoztak hangosan. A korábbi tapasztalat miatt már a felszálláskor előre jeleztem nekik, hogy ha megint „műsort” csinálnak, akkor kénytelen leszek leszállítani őket a járműről. Jó volt a megérzésem. Összesen már heten utaztak a buszon, amikor arra lettem figyelmes, hogy az egyik velem egykorú utas rájuk szólt: hagyják abba mások zaklatását. Az egyik fiatal hölgy ugyanis telefonált, s ez nem tetszett a nőnek, aki oda is lépett hozzá. Veréssel és telefonjának összetörésével fenyegette meg arra az esetre, ha nem hagyja abba a telefonálást. Majd megszorította a fiatal lány kezét. Ezek voltak azok a pillanatok, amikor úgy döntöttem, hogy az első alkalmas helyen félreállok. Így is történt. Kiálltam a forgalomból, behúztam a kéziféket és leállítottam az autóbuszt. Majd kinyitottam a hátsó ajtót, s teljes higgadtsággal közöltem velük, hogy addig nem indulok tovább, amíg nem szállnak le a buszról. Nem köthetnek bele az utasokba és nem inzultálhatják őket. A férfi le is szállt, de a nő szitkozódni és kiabálni kezdett, s már láttam, hogy nem fogunk simán és zökkenőmentesen megválni egymástól. A nő a busz hátuljából elindult előre, erre fogtam a telefont, s tárcsáztam a 112-öt. A fülke ajtaja hátrafelé nyílik, viszont nincs rajta védőplexi. Úgy döntöttem, kinyitom az ajtót, hogy azzal próbáljam meg távolabb tartani magamtól a nőt. Az ajtót még a lábammal is meg kellett támasztanom, mivel jó párszor belerúgott, majd kétszer meg is ütött: egyszer gyomorszájon, egyszer pedig a lengőbordám környékén. Közben kapcsolták a rendőrséget, a diszpécsernek gyorsan összefoglaltam az addigi történéseket. Arra kért, maradjak vonalban. Aztán újra felszállt a buszra a páros férfi tagja, és a hajánál fogva rángatta le a nőt a járműről. Mint utólag kiderült: két utas telefonnal vette az egész jelenetet.
Milyen sérüléseket szenvedtél?
Rögbisként hozzászoktam az ütésekhez, sérülésekhez, sőt, volt komoly fájdalommal járó bordatörésem is. Szerencsére ettől a két ütéstől nem lett komolyabb bajom.
S hogy folytatódott a történet?
Amikor a rendőrök megérkeztek, a pár még mindig a busztól 10-15 méterre balhézott. Az utasokat megkértem, hogy lehetőleg ne hagyják el a járművet és maradjanak tanúskodni. Nagyon együttműködőek és kifejezetten jó fejek voltak. Mint kiderült: igencsak jól ismerték a párost, már másnak is meggyűlt a baja velük. Az egyik utas nővérébe például a férfi kötött bele. Ezért volt, aki meg is köszönte, hogy rendőrt hívtam. A telefonnal készített videó pedig igencsak jól jött bizonyítékul, mivel az autóbuszon nem volt fedélzeti kamera.
Elég hamar sor került az eset tárgyalására. Voltál már egyáltalán bíróságon?
Nem, még soha, csak a filmekben láttam tárgyalást. Egyedül attól tartottam, hogy nemcsak a nő és a párja lesz ott, hanem a népes família is. Megtudtam ugyanis, hogy a tárgyalás előtti napon a Terrorelhárítási Központ munkatársai mentek ki a támadó lakcímére; vezetőpórázon, bilincsben hozták be az ülésterembe – végig két rendőr volt mellette. A nőnek ugyan volt ügyvédje, viszont mindig az ellenkezőjét mondta annak, amit előzőleg megbeszélt vele, vagy amit tárgyalás közben az súgott neki. A bírónőnek többször is el kellett magyaráznia, hogy mivel jár, ha lemond a tárgyalásról, s mi történik akkor, ha mégis él ezzel a lehetőséggel. Mivel a tárgyalásról nem mondott le, ezért engem is még egyszer meghallgattak, és persze a videót is levetítették, amin egyértelműen látszott, ahogy a nő ököllel megütött. A bírónő egyébként hosszasan sorolta, hogy a vádlott milyen bűncselekményeket követett el az elmúlt években. Ezek szerint a hatóságok előtt sem volt ismeretlen a személye. Nem. Mégis, az az igazság, hogy megsajnáltam őt. Mindenki bocsánatért esedezett. Békés természetemből adódóan én senkire sem tudok haragudni, maximum egy-két óráig. A nő szinte könyörgött a bírónőnek, hogy ne tartóztassa le: hat éve látta utoljára a gyerekeit, s mostanában lett volna időpontja láthatásra.
A kollégáid mit szóltak az esethez?
Volt, aki odajött és gratulált, volt, aki elmesélte, hogy vele milyen eset történt. S olyan is volt, aki azt kérdezte: miért hagytam magam bokszzsákként megütni. Az egyik kolléga pedig azt kérdezte, megbántam-e, hogy autóbusz-vezető lettem.
Megbántad?
Dehogyis! Imádok vezetni, buszt, kocsit, traktort – mindegy, csak vezessek. És azt sem bántam meg, hogy nem ütöttem vissza. Hogyan is venné ki magát, ha egy férfi egy nőt ütlegelne, ha egy autóbusz-vezető egy jeggyel rendelkező utast verne…? Elvből nem tennék ilyet, másrészt fizikai erőmből kifolyólag tisztában vagyok azzal, hogy mire lennék képes. Az íratlan szabályok szerint, ha valakit tenyérrel ütnek meg, tenyérrel üthet viszsza, ha ököllel, akkor ököllel viszonozhatja a csapást. Biztos vagyok benne, hogy én nagyobb sérülést okoztam volna neki. De mi történt volna akkor, ha az ütés következtében elesik, beveri a fejét valahová és még a buszon meghal? Akkor helyette most én ülnék börtönben… Én viszont egész végig a családomra, a feleségemre és az akkor 8 hónapos kislányomra gondoltam. Nekem ők mindennél fontosabbak.
Utólag visszagondolva, van valami, amit ma másképp csinálnál?
Nemcsak a hátsó ajtót, de az elsőt is kinyitottam volna. Menekülőutat hagytam volna magamnak, hiszen a támadó akár egy kést is előránthatott volna. Ma már éjszakai fény helyett rendes világítással közlekedek, ami kicsit zavaróbb a vezetés szempontjából, de jobb pontosan látni, hogy mi történik az utastérben.
Egy férfi, több szenvedély
Csizmazia László 2000-ben született Budapesten. Édesapja is a Volánbusz munkavállalója – ugyancsak autóbusz-vezető. Fia történetén ő is meglepődött, de mint fogalmazott „ez azért szerencsére nem annyira gyakori”. Laci viszonylag „friss hús”, nemrég került a menetrend szerinti járatokra – 2021 óta dolgozik a busztársaságnál. Nehezen indult a pályafutása, az akadályok és a megpróbáltatások viszont mintha még komolyabbá és még érettebbé tették volna. Talán nem véletlen, hogy a főnöke, Füle István forgalmi üzemvezető is kedveli. Laci általában keveset beszél, még akkor is, ha kérdezik, ha azonban a rögbi kerül szóba, nem igazán fogja magát vissza: megtudjuk, mit jelent ebben a sportban a touch, s mi a különbség a bodycheck és a full contact között. Most a kislányára, Hanka Zoéra koncentrál, s a munka miatt is nehéz megoldani, hogy lejusson edzésre, de minél hamarabb szeretne visszatérni kedvenc sportjához. Azt reméli, hogy előbb-utóbb gyerekeknek is tud majd edzést tartani
Fotó: Soós Botond