A 67-es út szomszédságában, a végtelen zöld zselici dombok ölén fekszik egy apró település, az alig 700 lakost számláló Szentlászló. A környék,- reményeink szerint, nem csak a zenélő útnak, vagy a Zselici Csillagparknak köszönheti majd hírnevét, hanem vasútállomásának is, amelynek több különlegessége is akad. A legjelentősebb talán az, hogy itt nincsenek vonatok, sőt, még vágányok sem. Ugyanis az utolsó személyvonat 1976 december 31-én haladt végig a MÁV egykori, 54-es számú vasútvonalán. A takaros állomásépület környezete mégis bővelkedik vasúti relikviákban, köszönhetően Rácz Mihálynak,- a MÁV Zrt. általános karbantartójának, és feleségének, Bánáti Andreának. A házaspár megvásárolta, majd felújította az épületet, és 2020 augusztus 22-én itt nyitották meg saját vasúttörténeti kiállításukat. Gyűjtőszenvedélyről, kitartásról és a közös munkáról Benke Máté kérdezte a házaspárt.
Az emberek életében egy lakás megvásárlása is hatalmas döntés. Te egy egész vasútállomást szereztél be.
Így van, de ez nem egészen volt tervezett, váratlanul jött a lehetőség. Mi pedig éltünk vele, és hoztunk egy jó érzelmi döntést. Egyébként csak egy táblát akartam venni! (nevet)
Honnan jött maga az ötlet?
A szegedi családi házunkban már nehezen fért el a gyűjtemény, és az épület kialakítása sem tette lehetővé, hogy egy, a lakásunktól elkülönített részben legyen látogatható a tárlat. A feleségem ezért az interneten kezdett eladó vasúti épületek után nézni. Így találtunk rá az új otthonunkra. Nem sokkal később idelátogattunk. A tulajdonos az épület mellett vágta a fát, én pedig megkérdeztem, hogy eladó-e a „szolgálati lakás” tábla. Azt mondta, hogy nem, de a vasútállomás igen. Hát így kezdődött minden.
A megnyitón könnyeikkel küszködő helyi lakosokat, lelkes vasútbarátokat és megannyi érdeklődőt láttam. Úgy gondolom, már ezért megérte, mégis megkérdezem: soha nem bántad meg, hogy belevágtál?
2018-ban vettük meg az épületet. Őszinte leszek, az első egy év nagyon küzdelmes volt. A feleségemmel a munkánk mellett dolgoztunk és dolgozunk az épület felújításán, hiszen még közel sem értünk a végére. A prioritás az volt, hogy a kiállítóterem elkészüljön, ez pedig meg is valósult 2020 januárjában. Elkezdtük berendezni a helyiséget, és akkor már tudtuk: megérte.
Sok éve gyűjtesz vasúti relikviákat. Emlékszel még, hogy mi indíttatott erre a szép, ám kihívásokkal teli szenvedélyre?
Harmincöt éve dolgozom a MÁV-nál, ez nyilván közrejátszott. De arra is emlékszem, hogyan kezdődött. Hallottam, hogy létezik Szegeden egy vasúti múzeum. A lányom még egészen kicsi volt, amikor odalátogattunk. Megtetszett az alapítvány munkája, én pedig felajánlottam a segítségemet, és kedvet is kaptam – ekkor kezdtem el gyűjteni a saját anyagomat.
Honnan szerzed be a kiállítási tárgyakat?
A legtöbb eszközt internetes oldalakon vásárolom, de fontos a jó kapcsolat a többi gyűjtővel is. Egyébként előfordult már, hogy az állomás melletti erdőben találtunk MÁV és HÉV határjelző köveket. Ezek most az állomásépület előtt vannak kiállítva.
Van kedvenc darabod a gyűjteményedben? Melyik tárgy beszerzése zajlott a legkalandosabban?
Talán azok az eszközök állnak legközelebb a szívemhez, amiket külföldről, főként a Magyarországtól elszakított területekről hoztam haza. Van egy Vajdaságból származó elektromos vízdarum, Nagycenken is egy ilyen található. A legkalandosabban? Azt hiszem a Lugosi-féle váltóállító műé. Nagyon ritka darab. A megmentése érdekes történet. Kiküldtek egy geodétát, hogy mérjen fel egy régen megszüntetett vasútvonalat, ott talált rá a váltóra bokrok és a fák között. Lefényképezte, a fotót pedig feltöltötte egy vasútbarát oldalra. Felvettem vele a kapcsolatot, megadta a koordinátákat, a feleségemmel pedig elmentünk, és megkerestük a váltót az erdőben. Nagyszerű érzés volt, hogy megmenthettük az enyészettől.
Mi a célod a kiállítással?
Leginkább az, hogy amit én kedvelek, azt továbbadjam. Nem csupán a vasútállomás emlékére, vagy a vasúti szakmára gondolok, sokkal inkább arra a szellemiségre, ami a múlt tiszteletén alapul. Azaz a történeti értékeink megóvására, a múltunk kutatására. Azt gondolom, múltunk nélkül nincsen jövőnk.
Van valami, amit még szívesen látnál a gyűjteményedben?
Igen. Az állomásépület és a környezete éppen olyan, mintha tegnap ment volna itt el az utolsó vonat. Ezért nagy vágyam, hogy legyen itt ismét egy rövid szakasznyi sín és rajta egy gőzmozdony. Van egy hajtányom is, nagyszerű lenne, ha az idelátogatók azt is tudnák használni. A tökéletes látványhoz pedig már csak MÁV-os betonkerítésre lenne szükségem.
Bízom benne, hogy ezek az álmok is megvalósulhatnak, akár a vasúttársaság segítségével. Andrea! Szívmelengető az az odaadás, amellyel a férjedet támogatod, úgy érzem, ez már egy közös szenvedély. Jól gondolom?
Igen. Láttam, ahogy gyűlnek az eszközök, és én is egyre jobban bevonódtam. Egy idő után már önálló kiállításokat szerveztünk. Misi nagyon élvezte a dolgot, ezért azon kezdtem gondolkozni, hogy hogyan lehetne állandó helyen bemutatni a gyűjteményt – így merült fel az őrház ötlete. A gyermekeink Szegeden maradtak, mi pedig belevágtunk, és megvettük az állomásépületet.
A kiállítás megtekintése
