Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy királylány, aki egy zöldellő erdő melletti tisztáson élt egy gyönyörű palotában. Egy olyan meseszép palotában, amilyet még álmodban sem láttál. A cserepek türkizkékek voltak, az ablakok aranykeretben pompáztak, a falon rózsaszín futóró- zsák szaladtak egészen az emeletig, a kerek toronyra pedig minden órában rámosolyogtak a napsugarak. A királykisasszony hosszú szőke haja és vidámsága beragyogta a palota minden zugát, szépségének nem volt párja hetedhét határon innen és túl sem. Ha a királylány dalra fakadt, a madarak vígan szálltak oda egyet trillázni a nyitott ablakba. Ilyenkor megállt az élet a palotában, még a kert hatalmas, több száz éves tölgyfáin ugráló mókusok is abbahagyták a makkok rágcsálását, az őzikék is előbújtak a bokrok mögül, és ábrándozva hallgatták a koncertet.
Bár, ha jobban belegondolok, mégsem teljesen így szólt a történet… A királylányunk Bella volt, a fehér Credo busz, a palota helyén egy hatalmas garázs állt, a koncertet pedig a motorzúgások adták. A csapatbusz azonban pont olyan jól érezte magát minden nap, mintha a mesebeli palotában éltek volna. Egyedül Bella ábrándozott folyton arról, hogy királylány legyen, hosszú, lobogó hajjal és pörgő, csillogó ruhával. Folyton a tükörben nézegette magát, hogy elég szép-e. Vizsgálta a kerekeit, nem kopottak-e már, a visszapillantó tükreit, hogy nem ferdültek-e el és a fényezését, hogy szépen csillog-e. Bella tökéletes volt, mégsem volt elégedett magával. Leginkább fehér ruháját kifogásolta. – Micsoda unalmas szín. Nincs benne semmi izgalmas. Ez nem is szín, ez egy semmi! – kesergett egyre gyakrabban. Amikor egy szikrázó tavaszi napon útnak indult, egy tulipánföld mellett vezetett az útja. Végtelen sorokban nyíltak a rózsaszín virágok. Bella egyik ámulatból a másikba esett, nem győzött betelni a látvánnyal. Gyorsan készített néhány fényképet magáról, majd útközben végig arról ábrándozott, hogy mennyivel szebb lenne ő is, ha rózsaszín lehetne. – Igen, ez az! – gondolta magában, csak egy új festés kell, és tökéletes leszek! A kislány busz már robogott is a fényezőműhelybe. Teljesült Bella vágya, most már egyedüli rózsaszín buszként járhatta az utakat, és nagyon elégedett volt magával – egy ideig.
Néhány héttel később, egy verőfényes napon rikító repcemező mellett vezetett az útja. Ameddig a szem ellátott, citromsárga volt a táj. Bella nem győzött betelni vele. Fotózkodott a végtelen repcetábla előtt, szelfizett jobbról-balról, végül még a növények közé is behajtott egy jó fotó erejéig. A visszafelé vezető úton arra jutott, hogy sárgán még szebb lehetne, így a garázs helyett egyenesen a fényezőműhelybe gurult, ahol ismét teljesítették a kívánságát, s ettől kezdve Bella citromsárga színben pompázott az utakon. Egy szép májusi napon a kis Volánbusz büszkén gurult sárga ruhájában az országúton, ám egyszer csak hihetetlen látvány tárult elé. Hatalmas szirmú pipacsok integettek felé, pirossá festve a tájat. Bella nem bírta türtőztetni magát, egyenesen a pipacsmező közepébe hajtott, néhány jól sikerült kép reményében. Közben az sem érdekelte, mennyi virágot tapos le óriási kerekeivel. Ott, a pipacsok között rájött, hogy neki igazából a piros szín áll a legjobban, így már fordult is vissza, hogy ismét átfessék a műhelyben. A barátai egyre furcsábban néztek rá, de ő mit sem törődött a többiekkel. Ha a szépségnek ez az ára, ő akár naponta is átfesteti magát. Bella az utóbbi időben kezdett minden másról megfeledkezni, csak az új színével foglalkozott. Egyre kevésbé érdekelték az utasai, és a menetrendet is csak nagyjából követte. Folyton azt leste, mikor lát egy új virágot, ami esetleg még szebb lehet a mostani színénél. Túl sokáig most sem kellett várnia, egy forró délután ugyanis illatos levendula- ültetvény mellett vezetett az útja. A lejtős domboldalt beborították a lila virágok, Bella pedig, ahogy csak bírt, száguldott a sorok közé. Szedett egy hatalmas csokorral, majd arra jutott, hogy a lila neki is jól állna. A műhelyben már meg sem lepődtek újabb kérésén, csak a garázsban a többiek.
– Ki hallott már lila buszról? – kérdezgették egymástól, de Bella ügyet sem vetett rájuk. Igazából senkivel és semmivel nem foglalkozott már, csak saját magával. Hiába bizonygatták neki a többiek, hogy hófehéren is gyönyörű, ő nem hitte el. Telhetetlenségében újabb kéréssel fordult a fényezőkhöz. – Most jártam egy tündéri kis faluban, ahol minden házat virágoskert díszített. Nyíltak a rózsák, muskátlik, hortenziák, liliomok, szegfűk és tátikák. Meseszép volt, akárcsak én, de ott sokkal színesebb volt minden – mesélte a műhelyben. Az autófényezők nem igazán értették, mit szeretne a kis Credo busz, de Bella hamarosan a lényegre tért: – Az összes színt akarom! Egyszerre. Fessétek rám a szivárvány összes színét, hogy én legyek a legszebb busz a földkerekségen! – követelőzött. A műhelyben már hallani sem akartak az újabb kívánságról, a mesterek vakarták egy ideig a fejüket, de végül teljesítették Bella kívánságát és a létező összes festéket ráfújták a buszra. A kislánybusz csillogott-villogott, ezernyi színben ragyogott. Bella büszkén gurult ki a műhelyből, a várt hatás azonban elmaradt. Mindenki furcsán nézett a szivárvány színű buszra. Az emberek összesúgtak, mutogattak, ámultak és bámultak, barátai pedig értetlenül nézték társuk új köntösét. Bella egyre kényelmetlenebbül érzete magát, de nem mutatta. Hiába az új ruha, az ezernyi szín, mégsem volt boldog. Ahogy egyre bánatosabban szelte az országutat, a ragyogó napsütést hirtelen egy hatalmas nyári zápor váltotta fel. Bella szerette a friss, meleg esőt, de ami most történt, az katasztrófa volt!
Az eső minden festéket lemosott róla. Bella nem is értette, hogy történhetett mindez és hangos zokogásban tört ki. Folyt a festék az úton, látta kedvenc színeit szertefoszlani, mégsem tudta eldönteni, hogy szomorkodjon vagy inkább örüljön. Egy biztos, ismét ott állt teljesen fehéren. Először csupasznak érezte magát, majd mintha egy hatalmas súlytól szabadult volna meg, és kezdte ismét szabadnak és elégedettnek érezni magát. Végül a garázsban egy öreg Ikarus merte csak kimondani azt, amit mindenki gondolt: – Nekem mindig is fehéren tetszettél a legjobban! Ekkor Bella végre rájött, hogy nem a szépség a legfontosabb, és teljesen felesleges másnak mutatni magát, mint amilyen valójában. Mert aki kedves és figyelmes, azt úgyis mindenki szépnek fogja látni. Ezt a mesterek is rég tudták már a műhelyben, ezért minden kérés alkalmával csak lemosható festékkel színezték át a legszebb fehér buszt, akit valaha is láttak. Bella ma már ugyanolyan vidáman és elégedetten száguld az utakon, mint régen. A virágokat továbbra is imádja, és ha lát egy színes mezőt, boldogan gyönyörködik benne, de változtatni esze ágában sincs magán.
Írta: Csohány Domitilla
Illusztráció: Győri Zsolt