A közlekedés szeretete olyan őszinte érzés, amely egy egész életre szól. Az ebből eredeztethető szakmaválasztás kifizetődő döntés: így nem teherként, hanem a boldogság forrásaként tekintünk foglalkozásunkra. Bajna-Horváth Tamás is így van ezzel. Tizenegy éve a MÁV-START mozdonyvezetője, emellett külső besegítő járművezető a Budapesti Közlekedési Vállalatnál trolin és buszon. Ráadásul egy saját BKV-buszt is vásárolt magának, hogy szabadidejében is szenvedélyének hódolhasson. Munkatársunkkal Benke Máté beszélgetett.
Ha szeretnék egy saját BKV-buszt, hogyan juthatok hozzá?
Ezt a kocsit február 28-án selejtezték le, én pedig némi utánajárással kiderítettem, hogy kijelölték értékesítésre. Mivel a busz közvagyon, nyilvános árverésen kell eladni, így akár magánszemélyek is licitálhatnak egy-egy járműre. Ezt egy internetes felületen meg is tettem, így szereztem meg a buszt egy háromnapos aukción.
Gyermekkorában talán mindenkiben ott bujkál a vágy, hogy legyen egy saját busza. Felnőttkorra persze elkopnak az álmok. Ha hagyjuk.
A 200-as sorozaton nőttem fel. (Az Ikarus-gyár legendás 200-as sorozata – a szerk.) Az édesapám buszsofőr volt, én pedig ezekkel a járművekkel mentem iskolába, vagy közlekedtem a városban. Az is sokszor előfordult, hogy kimentem a buszgarázsba, és a billenőkapcsolókat nyomkodtam. Zártam-nyitottam az ajtókat. Sőt, hangját hallva megmondtam, hogy melyik rendszámú jármű érkezik. Ezért szerettem volna megmenteni egy darabot a gyerekkoromból. Akármilyen képtelennek tűnt az ötlet, nem hagytam elveszni az álmom.
A közlekedés szeretete egy egészen megfoghatatlan dolog. Lélektelen hálózatok és járművek összességét imádjuk, becézgetjük a vonatokat, a buszokat, az egykori MALÉV-repülőgépeket. És rettentően szeretjük őket.
Ezeknek a járműveknek varázsuk van. Akár egy mozdonyról, akár egy buszról beszélünk. Kultikus szerepet töltenek be az emberek emlékezetében, hiszen egy adott kor lenyomatát hordozzák mind a megjelenésükben, mind a hangjukban. Abban az időben, amikor ezek készültek, még élmény volt az utazás, és nem csak egy kényszerű helyváltoztatás. Indulás előtt és érkezés után csodálattal néztünk végig a buszon vagy a mozdonyon, felnőttként már csak a repülésen ámulunk el, vagy azon sem. Lehet, hogy én gondolkodom gyerekfejjel, de nem tudok másképp. A rajongásomnak köszönhetően találtam rá a hivatásomra. Olyan munkát kell választani, amit szeretünk, amiért lelkesedünk, így egy percet sem kell dolgoznunk az életben. Ez nekem bejött, szívvel lélekkel teszem a dolgom a mai napig.
Szenvedély nélkül csinálni valamit olyan, mintha valódi önmagát eldobva élne az ember
Az emberek nagy többsége csak kényszerből van a munkahelyén, mert nem volt jobb, vagy nem tudta, mihez kezdjen magával. Ebből nagyon sok feszültség adódik, ami a magánéletre is kihat.
Azt hiszem, hogy ránk, vasutasokra ez nem jellemző. Elhivatottság kell ehhez a szép szakmához, másképp nem lehet csinálni.
Az emberek többsége sem buszt, sem mozdonyt nem vezet. Te melyik feladatot szereted jobban?
Sokan szegezték már nekem ezt a kérdést, de nem tudnék rá magabiztosan felelni, mert mind a kettőnek megvan a maga varázsa. Azt hiszem, talán a vasúthoz húzna a szívem, azt érzem teljesen a magaménak. Tizenkét évesen döntöttem el, hogy mozdonyvezető leszek, és ezzel párhuzamosan elhalványodott a buszok iránti érdeklődésem. Körülbelül hat éve erősödött meg bennem újból, ekkor szereztem meg a szükséges jogosítványokat. Két éve oktató mozdonyvezető is vagyok, ez nagy öröm számomra, mert amit a nagy öregektől tanultam – amit ők szakmai intelligenciának neveztek – azt most én adhatom át a fiataloknak. Úgy érzem, hogy felelős vagyok az utánam jövőkért, ezért ugyanazzal a szaktudással akarom felvértezni őket, mint amit én kaptam annak idején. A sokrétű tudásanyag az egyik, ami igazán „hivatássá” teszi a mozdonyvezetést.
Az interjú előtt említetted, hogy magad újítod fel a buszt. Van erre elég időd a munkáid mellett?
Szerencsére igen, de nem vagyok egyedül a feladattal. Járműszerkezeti oldalról átlátok mindent, hegeszteni viszont nem tudok, és az autóvillamossággal is meggyűlik a bajom, ezért néhány folyamathoz a hozzáértő barátom segítségét veszem igénybe. Ezeket leszámítva megcsinálok mindent: megelőző karbantartást végzek, javítom, újrafestem a rozsdás részeket, szűrőt cserélek, villamos berendezéseket kábelezek át. Viccesen csak annyit szoktam mondani, hogy valaki vasútmodellezik, valaki bélyeget gyűjt, én pedig vettem egy buszt, mert az IKARUS egy olyan szerkezet, ami a gázolajat boldogsággá alakítja át! És ezzel a véleménnyel nem vagyok egyedül. Nem is gondolnád, hogy hány ilyen IKARUS- rajongó tulajdonos van, mint én… Éppen néhány hete vettem részt egy találkozón az Aeroparkban, ott közel ötven jármű gyűlt össze.
A MÁV és a Volán egymást erősítve működik tovább. El tudod képzelni, hogy felölts egy Volános egyenruhát, és oda is besegíts?
Ez megmosolyogtató kérdés. Bizony, el tudom képzelni. Egyébként örülök az egyesülésnek, így egymást támogatva működhet tovább a két vállalat, mint egykor a MÁVAUT idején. Az biztos, hogy a közlekedést szeretők ugyanúgy a szívükön viselik mind a két társaság sorsát, végső soron egy rendszert működtetünk, össze kell fognunk, hiszen mi alkotjuk az ország közlekedési érrendszerét.