Bárhol bárkivel előfordulhat, hogy a szeme láttára lesz rosszul valaki az utcán, a boltban, esetleg az autóbuszon vagy éppen az autóbusz-állomáson. A segítségre szoruló ember élete pedig sok esetben azon múlhat, hogy van-e olyan bátor, tettre kész személy a közelben, aki gondolkodás nélkül, azonnal a segítségére siet, és megpróbálja életben tartani, amíg a mentők kiérkeznek.
Turi Zoltán autóbusz-vezető kollégánk sosem tétovázik, ha segítségnyújtásról van szó. Márpedig 2024. március 17-én, vasárnap erre volt szükség. A szokásos Gyöngyös–Szeged járat visszafelé tartó útján, a szolnoki autóbusz-állomásra érkezve kollégánk nagy tömegre lett figyelmes. Beállt a számára kijelölt kocsiállásra, és megkezdte az utasok beszállítását, de a közeli csoportosulás tagjain messziről is látható aggodalom azonnali cselekvésre buzdította.
Zoltán leszállt az autóbuszról, átvágott a tömegen, amelynek közepén egy idős hölgy feküdt a földön. – Azonnal láttam, hogy itt nincs idő teketóriázni. Rögtön megnéztem a pulzusát, nem volt kitapintható. Mivel a néni nem mutatott életjeleket, és az arca is elszíneződött, szabaddá tettem a mellkasát, és megkezdtem a szívmasszázst – meséli a történteket munkatársunk. – Eközben a forgalmista kolléga hívta a 112-t, és a mentésirányító instrukciói alapján folytattam a szívpumpálást – teszi hozzá. – Nem tudom, meddig tarthatott az egész, de egy örökkévalóságnak tűnt, amíg kiérkeztek a mentők. Végeztem a dolgomat, közben háromszor is próbált levegőt venni a néni. A kiérkező szakemberek átvették az ellátását, nekem pedig folytatnom kellett a járatot. Kicsivel később felhívtam a forgalmista kollégát, tőle tudom, hogy a hölgyet stabil állapotban szállították kórházba. Ez megnyugtató volt.
Nem az első eset, hogy Zoltán hasonló helyzetbe került, sőt, mondhatni, komoly múltja van a segítségnyújtásban. – Sokszor előfordult már velem, hogy segítenem kellett, és van újraélesztési tapasztaltom is – meséli. – 2007-ben vettem át a Gyöngyös–Szeged járatot, és rögtön az első utamon egy utas rosszul lett menet közben. Egy ápoló hölggyel közösen élesztettük újra: ő befúvást végzett, én pedig mellkasnyomást. De volt több olyan eset is, amikor egy balesethez én értem oda elsőként – emlékszik vissza.
Ugyanezen a Gyöngyös–Szeged járaton történt egyszer, hogy egy szemből érkező furgon letért az útról és mély árokba hajtott, majd az árokfalról visszapattant, és a levegőben hármat pördülve pont előttem állt meg. Kiszálltam a buszból, odamentem, bár nem tudtam, mi vár rám. Értesítettem a mentőket, de ott sajnos már nem lehetett segíteni – idézi fel a szörnyű balesetet Zoltán, majd hozzáteszi: – Tőlem nem áll messze, hogy azonnal segítsek, ha látom, hogy baj van. Ez nem jelenti azt, hogy nem félek, de a remegés mindig csak az eset után tör rám. Akkor, az adott helyzetben csak az forog az agyamban, hogy nekem segítenem kell, minden tőlem telhetőt meg kell tennem.
Kollégánk 2006 óta dolgozik a Volánbusznál autóbusz-vezetőként. A közúti közlekedésben és a segítségnyújtásban szerzett tapasztalata, illetve családja mindig átsegíti őt a krízishelyzeteken. – Nem nagyon szoktam dicsekedni azzal, hogy segítettem valakin, de persze elmesélem otthon, mert ki kell beszélnem magamból – mondja. – Azt üzenem mindenkinek, hogy ha bajba jutott embert látunk, ne habozzunk segíteni, mert lehet, hogy akkor vétjük a legnagyobbat, ha a mulasztásunk miatt nem sikerül megmenteni valaki életét. Ilyen esetben tegyünk félre mindent, koncentráljunk, és ne azon gondolkodjunk, hogy mi várható! Abban a pillanatban kötelességünk ott lenni és minden tőlünk telhetőt megtenni!