Nincs megállás!

– Én nyerek! Én nyerek! Úgyis én nyerek! – mondta el századszorra is Jenő, de ahogy kapaszkodott felfelé az emelkedőn, a végén már egyre szuszogósabban, egyre zakatolósabban, egyre von-ta-tot-tabban. – Szép az erdő, szép a Bakony, különösen így ősszel, csak ez a meredek pálya…

De egy Jenbacher – merthogy Jenő egy ilyen típusú motorvonat volt – nem ijed meg egy kis emelkedőtől, sőt ezért teljesít szolgálatot éppen ő itt, az ország egyik legmeredekebb pályavonalán. 

Szóval Jenő megrázta magát, és már ment is hegynek fölfelé, hiszen sürgős dolga volt. Egyrészt imádta gyorsan bevenni az éles kanyarokat, másrészt az út végéig minél több makkot kellett összegyűjtenie, hiszen ez volt a mai versenyfeladat a mozdonyok között.Végül az utasairól sem szeretett volna megfeledkezni, illetve késést okozni nekik. Még szerencse, hiszen mégiscsak ő értük dolgozik. Csak hát ezek a versenyek! Azt kell tudni ugyanis Jenőről, hogy folyton töri valamin a fejét, folyton próbára szeretné tenni magát. Így hát állandóan versenyeket rendez. A legkülönfélébbeket. Bár csokievő verseny még nem volt, és azt úgyis az ovisok nyernék meg, a mozdonyok hihetetlen lelkesedéssel vágnak bele minden új ötletbe. Nemrég például minél több diót kellett összeszedni egy út alatt, ezt Piroska nyerte meg. Máskor az avarba kellett beleszáguldani és az nyert, aki a legnagyobb levélkupacon tudott átrobogni. Csak úgy röpültek a levelek!

Ezt a versenyt egy M41-es nyerte. Nyáron csillaglest tartottak, hiszen a Bakony erre az egyik legjobb helyszín, és minél több csillagképet kellett felismerni. Jenő akkor váltig állította,hogy egy gőzmozdony is ott van az égbolton, de a többiek szerint ilyen alakzat egyik tudományos könyvben sem szerepel. Jenőnek mindenesetre semmi sem szegte a kedvét, sőt, a lelkesedése egyre csak nőtt. Olyannyira, hogy egyre furább és furább ötletekkel állt elő. Például, hogy versenyezzenek abban, hogy egy pocsolyán áthajtva ki tud több embert lefröcskölni a peronon. Vagy, hogy kimer éjszaka lámpa nélkül végigmenni az erdőn. Vagy, hogy minden állomásról csak úgy indulhatnak tovább, ha jó hangosan eldudálják a Boci, boci tarkát. De ez már sok volt a többieknek. A hülyeségnek is van határa, eszement dolgokra azért nem voltak hajlandóak.

Ha nem, hát nem. Pedig Jenő szerint ezek mind jó mókák lettek volna, de szerencsére a többiek ezt máshogy gondolták. A végén már
úgy volt vele, meg sem kérdezi a barátait, ki tart vele, majd egyedül szórakoztatja magát. Csúszdaversenyt hirdetett meg – saját magának. A nyertes, aki a leghamarabb leér a hegyről. Hiába aggodalmaskodott Piroska, hogy túl csúszós a pálya, Jenő csak kuncogott,
hogy éppen ezért csúszdaverseny. Hiába figyelmeztette Csörgő, hogy ez ilyenkor, ősszel túl veszélyes, Jenő csak azért is nekiindult
a meredek szakasznak. Hideg volt, reggelente köd és pára borította be a tájat, a fákon már szinte sehol sem volt levél. Ez ideáig rendben is lett volna, hiszen késő ősszel mindig ilyen időjárás szokott lenni, csakhogy Jenő nem vette figyelembe azt, hogy a levelek bizony a sínekre potyogtak, és a sok esőtől, párától olyan csúszóssá tették a pályát, hogy felfelé alig-alig lehetett haladni, lefelé pedig…

Jenő azonban megmakacsolta magát és nekiindult. Az elején még élvezte is a száguldást, aztán mikor az első viaduktnál nem igazán
hatott a fék, kicsit kezdett elgondolkodni. Az alagútban már becsukta a szemét, később pedig elkezdett sikítani – de hamar rájött, hogy
ez nem sokat fog segíteni. A többiek azt hitték, hogy Jenő egészen a Balatonig fog csúszni. De ki akar ilyen időben csobbanni? Piroska
folyamatosan kiabálta, hogy: – Fékezz, Jenő! Fékezz! – Nem látod, hogy azt csinálom? – kiabálta vissza Jenő. De nem, senki nem látta,
hogy fékezett volna.

Jenő végül összeszedte minden erejét, s megpróbált még erősebben fékezni. Mivel Csörgő sejtette, hogy ez lesz a vége, vagyis hogy
nem lesz megállás, hajnalban, titokban homokot szórt a sínekre. Így végül, ha nem is könnyen, de Jenőnek sikerült baleset nélkül megállnia. A Jenbacher sokáig szólni sem tudott a nagy riadalom után, majd nem győzött hálálkodni barátjának, hogy megmentette egy
fagyos fürdőzéstől. Ezek után már Jenőben is alábbhagyott a versenyláz, a levélcsúszda helyett inkább ő is csak gyűjtötte a szebbnél szebb, színesebbnél színesebb faleveleket, és lefelé mindig sokkal óvatosabban ment, mint fölfelé.

Írta: Csohány Domitilla
Illusztráció: Győri Zsolt