– Mennyi?
– 55, de lesz ez még 60 is! – jöttek a számok a sínek mellől. A mozdonyok a fűtőházban azonnal riadóztatták egymást: – Hallottátok? Ma is 60 fokosak lesznek a sínek. Atyaég! Mi is rá fogunk olvadni! Pedig ma is telt ház lesz! Úgyhogy indulás, széles mosoly és sok-sok türelem! A kánikula fura dolgokra képes…
Így indultak munkába a mozdonyok és motorvonatok a rekkenő nyári hőségben a Balaton partján, miközben a nyaralók egyre csak özönlöttek. Nem is csoda, hiszen ilyen forróságot csak a vízben lehet elviselni. A hatalmas tó minden eddiginél melegebb volt, a legkisebbek és legfázósabbak is bátran szaladtak bele, nem kellett attól tartaniuk, hogy hamarosan a liluló szájuk és vacogó, ütemesen összekoccanó foguk miatt kell ismét a partra menniük. A tomboló nyárban így mindenki jól érezte magát – egy valakit leszámítva. Kriszti, a Kiss motorvonat ugyanis kezdett besokallni. Elege lett már a sok munkából, hogy nincs egy perc pihenő és megállás sem, és a hőséget is egyre nehezebben viselte. A sínen átszaladó, eléugró nyaralókról nem is beszélve! Először ijedtében akkorákat fékezett, hogy az ülésből majd kiestek az utasok. Utána elkezdett rádudálni a tilosban járókra. Ez elég hatásosnak bizonyult, a síneken átkelők ilyenkor úgy megijedtek, hogy papucsukat elhagyva rohantak le a pályáról.
És ez igencsak megtetszett a motorvonatlánynak. Később egyre többet és egyre hangosabban dudált. Sőt, egy idő után már nemcsak a kijelölt helyeken, az útátjárók előtt dudált, hanem szinte mindenhol. Jó mókának tartotta, hogy a frászt hozza az emberekre. Innentől kezdve dudált, ha kellett, ha nem. Dudált, ha a parton a napernyő alatt szunyókáló embereket látott. Dudált, ha egy kisgyerek elmélyülten homokvárat épített, de úgy, hogy az ijedtében ráesett a csodaszép alkotására. Dudált, ha egy gyerek épp elkezdte enni a fagyiját, de akkorát, hogy a rémülettől a gombócok a földre pottyantak. És dudált a naplementében gyönyörködő fiatalok mellett, sőt még éjszaka is dudált, csak azért, hogy a horgászokat megzavarja.
S amíg a Kiss jókat mulatott, mindenki más egyre dühösebb lett rá. Már csak úgy beszéltek róla, hogy Hisztis Kriszti, hiszen semmilyen szép szó vagy kérés nem hatott rá, csak dudált végtelen hosszan és egyre hangosabban. A gyerekek, akik korábban alig várták, hogy találkozzanak a különleges emeletes vonattal, már előre befogták a fülüket, ha meglátták közeledni, pedig korábban bármilyen játékot abbahagytak az érkezésére, hogy integethessenek neki. A nyaralók, pihenésre és nyugalomra vágyók bosszankodtak, a többi mozdony pedig egyre csak szégyenkezett miatta.
Egy idő után Hisztis Kriszti arra lett figyelmes, hogy amerre jár, a sínen mindig rajta van egy kő. Először véletlennek gondolta. A sokadik alkalom után azonban rájött, hogy ez nem egy szokványos kő a pálya menti töltésről, ezért magával vitte, hogy kiderítse a rejtélyt. Este a mozdonyszínben egy öreg V43-as mozdony azonnal felismerte, hogy ez a híres balatoni kecskeköröm, és elmesélte annak legendáját:
„Réges-régen élt itt egy csodálatos tündérlány, Tihany. A szép leány naphosszat aranyszőrű kecskékre vigyázott. A hegyen legeltette őket, majd a nyájat mindig levitte a tóhoz megitatni. Közben olyan gyönyörűen énekelt, hogy mindenkit elvarázsolt a hangjával. Így volt ezzel Balatonnak, a vizek urának egyetlen fia is. Nem tudott ellenállni, és mindennap kiemelkedett a vízből, hogy hallhassa a leányt. Amikor a tündér rájött, hogy hangja milyen hatással van másokra, elkezdett kincseket kérni az énekéért cserébe. Egy idő után már csak akkor volt hajlandó énekelni, amikor a fiú a hínárból szőtt, drágagyöngyök ezreivel díszített sátrából adott neki. Egyszer azonban nagyon megbetegedett a fiú, és az volt az egyetlen kérése, hogy hallhassa Tihany énekét, mert attól biztosan meg fog gyógyulni. Balaton ládaszám hordta fel a gyöngyöket, cserébe a tündér mindennap énekelt. A kincs viszont egyszer elfogyott, és a lány nem nyitotta többé ki a száját. Balaton hiába kérlelte a fösvény Tihanyt, ő nem tágított, s a fiú meghalt. Balaton mérhetetlen fájdalmában szörnyű haragra gerjedt, és egy este felbőszült hullámai elkapták a kecskéket, s azok mind a tóba fulladtak. A hullámok Tihanyt is utolérték, s a megrémült lány hiába menekült egy barlangba, annak bejáratát a vizek ura eltorlaszolta egy sziklával, s átkot szórt Tihanyra, aki azóta is hétszer ismétli meg a hozzá szólók szavait. A tóba veszett kecskenyáj körmeit pedig azóta is megtalálni a parton.”
A mozdonyok figyelmeztették Hisztis Krisztit, hogy hagyja abba az esztelen dudálást és mások ijesztgetését, mert most már a vén Balaton is haragra fog gerjedni, de ő csak legyintett, és kacagott az egészen. – Még hogy haragra gerjed a Balaton – micsoda butaság, ők még hisznek a mesékben… Kacagott magában, és tovább folytatta gonoszkodásait.
A vén Balaton azonban tényleg megelégelte Kiss viselkedését, és olyan vihart korbácsolt, amely a part menti síneket sem kímélte. Tajtékzottak a hullámok, s addig mosta a vasúti töltést a víz, amíg a köveket el nem hordta alóla, s a sín éppen Hisztis Kriszti előtt beszakadt. A motorvonat szerencsére még éppen az utolsó pillanatban le tudott fékezni, így senkinek nem esett baja. Kriszti a vészhelyzet után úgy elszégyellte magát, hogy többé senkit sem ijesztgetett a dudálásával. S hogy ez máskor se fordulhasson elő, és mindig emlékezzen a legendára, összegyűjtött sok-sok kecskekörmöt, és azokkal töltötte fel a sérült pályaszakaszt.