Ha valamilyen közös tulajdonságot vagy állapotot szeretnénk felderíteni, ami a teljes emberiségre jellemző, az egyik megfejtés biztosan a szenvedésre való képességünk volna, mert ez az érzet kisebb-nagyobb mértékben, de elkerülhetetlen, és mindannyiunkat sújtja. Arról viszont, hogy ki hogyan kezeli a reá mért „adagot”, már egészen eltérően nyilatkoznánk meg, így érdemes nyitott szemmel járnunk, és teljes tisztelettel megfigyelnünk mindazokat, akik a súlyos problémák ellenére is kitartanak, példát mutatnak, és bizonyítják, hogy a legsötétebb szobákba is bejuthat a fény. Papp Ferenc, a MÁV forgalomirányítója tragédiákon és egy lábamputáción túl is átütő derűvel éli az életét, mi pedig könnyezve nevettük végig azt az együtt töltött két órát, mialatt elkészítettük vele az interjút.
Több évtizede a MÁV-nál dolgozol, ettől sem az egészségügyi állapotod, sem azok az életesemények nem tántorítottak el, amelyekkel próbára tett sors. Kérlek, vezess minket végig a szakmai utadon.
Nagy hullámeseményekről nem tudok beszámolni. Mezőgazdasági gépszerelőként végeztem, de tudtam, hogy az nem akarok lenni. Igazság szerint mindig irigyeltem azokat, akik már korán tudták, hogy mit szeretnének tenni, mik szeretnének lenni. Az édesanyám a vasútnál dolgozott, ő ajánlotta, hogy próbálkozzak a MÁV-nál, amit megtettem, és 1990 nyarán fel is vettek, váltókezelő lettem. Ezt a szépen ívelő utat rögtön megszakította a katonaság, mert két hónappal később behívtak. Egy évre bevonultam, aztán leszereltem, és folytattam váltókezelőként Pusztapón. Ott minden volt, amit csak el tudsz képzelni: bakterház, kurblis sorompó, szeneskályha, lavór. Éreztem, hogy innen tovább kellene lépnem, és az akkori főnököm ajánlatára megpróbáltam a segédtiszti tanfolyamot, majd összforgalmi vizsgát tettem. Ebben akkor még benne voltak a pénztárosi és árupénztárosi feladatok is. Ezt követően visszakerültem Pusztapóra, de jött a 120-as vonal átépítése, megszűnt az állomás, így Tiszatenyőn folytattam, ahol már elektronikus biztber volt. Később Mezőtúron, Gyomán és Mezőberényben is dolgoztam, akkor kerültem a TÁFI-ba (távkezelt állomások forgalomirányítója – a szerk.), amikor az átépítés lezajlott 2018-ban.
És ez akármennyire is modernnek vagy könnyen kezelhetőnek tűnik egy külső szemlélő számára, pontosan tudjuk, hogy fontos hozzá az állomások és a berendezések részletes ismerete.
Valóban, ezért sem új felvételesek jönnek ide. Ehhez szükséges egyfajta szakmai előélet, itt minden állomást ismerni kell. Fontos, hogy az illetőnek legyen vizsgája „felsővezetékből”, ismerje az utasítást, és meglegyen a kellő rutinja. Én ezt nagyon szeretem csinálni, ez a berendezés nagyon jó, a hónod alá tud nyúlni minden esetben.
Nem mindig és nem mindenkinek egyszerű az élete. Hogyan kezeled azokat a fordulópontokat, amelyek – sok esetben – negatívan kellene, hogy hassanak a mindennapjaidra?
Viccelek mindennel, mert úgy vagyok vele, hogy az alapállapotom a humor, hiszen ezt a műfajt fél lábbal is lehet űzni! (Nevet.) A lábamat egyébként azért amputálták, mert győzött a dobostorta. Cukorbeteg vagyok, nem tudtam ellenállni, nincs kérdés, én voltam a hibás. Nem rágom magamat a „mi lett volna, ha...” típusú kérdésekkel sem, mert ha nem vagy birtokában az időgépnek, akkor ezekkel felesleges foglalkoznod. Amikor a kisfiam négyéves volt, váratlanul meghalt a feleségem agyvérzésben. A gyerek, akinek még nincs fogalma a halálról, másnap arra kért, hogy táncoljak vele. És én táncoltam, mert táncolnunk kellett. Az volt a fontos, hogy a gyerek ne sírjon, így is rengeteg kérdés pörgött akkor az agyában. Csak az ő érdekeit tartottam innentől kezdve szem előtt, ez segített feldolgozni mindent.
Mit jelent számodra a küzdelem?
A mindennapokat. Hogy azokat megéljem, túléljem, a gyerekemet felneveljem. Amikor még élt a feleségem, nem voltam túl házias, rám lehetett bízni a szellőztetést, de mást nem nagyon. Aztán megszületett Máté, és bekattant valami. Megmagyarázhatatlan pálforduláson mentem keresztül, onnantól kezdve pedig szinte átestem a ló túloldalára. Imádtam elvégezni minden hozzá kapcsolódó feladatot. Nekem ezt jelenti a küzdés, és az is biztos, hogy a gyerek adott erőt, hogy ugyanúgy csináljak mindent tovább. A lábammal történtekhez is úgy álltam hozzá, hogy nem lesz ezzel gond, a pszichológus is arra jutott, hogy teljesen jól fogom fel a dolgot. Azt még talán elmondhatom, hogy magamból is erőt merítek, az elkeseredés nem visz előre.
Ez az életfelfogás terelt abba az irányba is, hogy folytasd a MÁV-nál a munkát?
Máshova nem is tudtam volna menni, én ehhez értek! Az, hogy otthon lógatom a lábamat – legalább az egyiket –, az nem én vagyok. Nagyon nagy dolog, hogy engedték nekem az orvosok és a főnökeim, hogy folytassam. Sok mindent nem tehetek meg, mert az egészségügyi engedélyt így adták ki, de a feladataimat maradéktalanul megoldom.
Mi az, amiben a munkáltatód támogatni tudott?
Nagyon pozitív a főnököm hozzáállása, mindenben a segítségemre volt. A kórházban is folyamatosan kerestek – ő is és a kollégák is vártak vissza, ez pedig megnyugtatott.
Gondolom, hogy a munkatársaidat is elszórakoztatod.
Van, aki soknak tart, van, aki nem, szeretek beszélni: ez tény. Általában jó hangulatúak a szolgálatok, de nem mehet mindig összevissza a bolondozás, mert itt figyelni kell. Viszont amikor jön a hülyeség, akkor elkap a gépszíj... A mezőtúri piacon például a gyufásskatulyától az űrhajóig bármi kapható, itt szívesen fárasztom az árusokat és a gyerekemet. Amikor kimegyünk, és a román parasztasszony azt óbégatja, hogy „minden kapható”, én előszeretettel lépek oda hozzá, és kérdezem meg: „Jó napot kívánok, Samsung Micro SDHC kártya 16 GB kapható-e?” Mire ő rögtön visszakérdez: „Micsoda?” Én pedig elismétlem, hogy: „Samsung Micro SDHC kártya 16 GB kapható-e?” Erre ő hívja a férjét, megpróbálja elmondani, mit keresek, majd átadja neki a telefont, aki pedig hosszú hallgatás után csak ennyit mond: „Hát az nincsen.” A „Minden akciós!” felkiáltásokra is felfigyelek, és amikor odalépek, olyan dolgot kérek az árustól, ami nem akciós. Máté fiam ezeken nevet, de azért megkér, hogy ne égessem.
A nehézségeken és a humoron túl milyen embernek látod Mátét?
Jó gyerek. Úgy van vele az ember, hogy ha a saját szülei valamilyen hibát követtek el, azt az utódainál már megpróbája kiküszöbölni. Én például nem nagyon emlékszem, hogy az apámmal fociztam vagy tollasoztam volna, így erre nagyon figyeltem, és másként is csináltam. Ott voltam vele, amikor először felkacagott álmában, amikor megtette az első lépéseit, úszni és biciklizni is én tanítottam meg. Arra rájöttem, hogy hiába olvasok Ranschburg Jenőt vagy Márait útmutatóul, nem biztos, hogy használ, mert minden lurkó más és más. Ha a fiam felnő, és mosolyogva néz vissza a gyermekkorára, akkor fogom tudni, hogy jól csináltam-e.
Sokakon ül depresszió, te mégis egészen derűs vagy. Hogyan lehet megőrizni ezt a fajta életörömöt?
Elfogadom azt, amit nem tudok megváltoztatni. Volt a közelmúltban egy szemműtétem, ahol az anamnézis első sora így hangzott: „kezdődő öregkori”. Itt tudtam meg, hogy öreg vagyok. Megkérdeztem a főorvost, hogy nem lehetne-e ezt átírni valami másra, de azt mondta, hogy nem, így elfogadtam a helyzetet. Úgy gondolom, hogy az embernek nem szabad teret adnia a „mi lett volna, ha...” kérdéseknek sem. Fontos tudni, hogy mit rontottunk el, de nem lehet olyasmin rágódni, amivel már nem lehet mit kezdeni. Ilyen az életfelfogásom, mindig próbálok előre nézni.