Tegzes Miklós volt már asztalos, motorkereskedő, motoros túraszervező, néhány éve pedig továbblépett a soron következő gyermekkori álma megvalósítására, és autóbusz-vezető lett a Volánbusznál. Minden munkája szerelem volt számára, amit szívvel-lélekkel végzett. Buszvezetőként természetes neki például, hogy ha olyan elhagyott tárgyat talál az autóbuszán, aminek be tudja azonosítani a gazdáját, akkor felkutatja és visszaszolgáltatja neki, hogy minél hamarabb megnyugodhasson a feledékeny utas. A legutóbbi szerencsés tulajdonos a Facebookon mondott hálás köszönetet a visszakapott tárcájáért Miklósnak és kollégájának.
„Szeretném külön megköszönni itt is Tegzes Miklósnak és kollégájának ezt a hihetetlenül gyors, kedves és rendes intézkedést. Ma (2024.09.12) utaztunk haza osztálytársakkal Mályiból 14:10-es, 3740-es számú busszal. Mikor hazaértem, és indultam volna tovább a dolgomra, észrevettem, hogy már csak 1 dolog hiányzik az induláshoz. A tárcám. Kétségbeesetten kerestem és túrtam fel mindent, mikor jött egy jelölés Miklóstól, hogy megtalálta a tárcám az irataimmal, nyugodtan mehetek és átvehetem. A 6-os számú peremen fog várni 18:40 előtt. Hatalmas megkönnyebbülés volt, hogy végül jó kezekbe került a tárcám, mindezt szűk 4 óra leforgása alatt. Odaérvén egy nagyon barátias és kedves beszélgetést folytattam Miklóssal, és hálásan köszönöm még egyszer, hogy rögtön léptek. Szeretném átadni annak az üzenetét, hogy nem tűntek el a kedves emberek és jó tettek helyébe jót kaphatunk! Sose fontoljuk meg, hogy segítsünk-e valakin, ha tudunk. Akár apró cselekedetekkel!” – írta egy fiatal diák a csaknem 80 ezer követőt számláló Miskolc és én Facebook-csoportban. A megható köszönet kapcsán a tárca hazakerüléséről, illetve kalandos pályafutásáról és a számára fontos értékekről is beszélgettünk Miklóssal, aki így mesélt az esetről:
Valójában a kollégám volt a becsületes megtaláló, hiszen hárman vagyunk ezen a fordán. Én csak a „visszaadó” vagyok. A tárcában egy diák összes irata és a bankkártyája is benne volt. Gyakori a hasonló eset, de legtöbbször sikerül a Facebookon felkutatnom a tulajdonost, és megszervezni a visszajuttatást. Most is így tettem, mielőtt leadtam volna a tárcát a talált tárgyak kezelését előíró szabályzat szerint. Ami nem beazonosítható, azt leadjuk – bár egy-két napig inkább egy sapkát is kiakasztunk, hátha jelentkezik a gazdája, csak utána megy a forgalmi irodába –, de az a tapasztalatom, hogy sokszor pont ott nem keresik az utasok az elhagyott tárgyakat. Talán nem is emlékeznek rá, hol veszíthették el.
Ezek szerint sűrűn előfordul, hogy nyomozásba kezd. Mi volt a legemlékezetesebb eset?
Gyakran van ilyen. Legtöbbször iratokat vagy ruhadarabokat hagynak el az utasok. Azon a héten egy adókártyát is találtam: egy kazincbarcikai cserebuszt kaptunk, azon szorult be egy résbe. Arrafelé mi nem járunk, úgyhogy miután a Facebookon megtaláltam a gazdáját, feladtam neki postán a kártyát. De a legemlékezetesebb eset mindenképp ez a mostani volt, hiszen bár mindenki hálás ilyenkor, de ennyire megható köszönetet – ráadásul ekkora nyilvánosság előtt – még sosem kaptam.
Most már értem, miért van Tegzes Miklósnak 2374 ismerőse a Facebookon!
Azért nem mindnyájan hálás utasok! Egész életemben szolgáltató voltam. Több mint 20 évig asztalos vállalkozásom volt, dolgoztam országszerte és külföldre is, alkalmazottakkal. A szakmát imádtam, de belefáradtam a vállalkozói létbe, így a koronavírus-járvány idején bezártam az asztalosműhelyt, és motorokkal kezdtem kereskedni. Ebben a régióban azonban ez nem bizonyult elegendőnek a megélhetéshez, így előhúztam a kalapból a soron következő gyermekkori álmomat, 46 évesen megszereztem a D kategóriás vezetői engedélyt és beálltam a Volánbuszhoz. Minden szakmámban rengeteg ismerőst gyűjtöttem, és a számuk most már a törzsutasok közül is sokkal gyarapodik, valóban.
Ezek szerint minden munkája a hobbija is?
Így van, és nem is adtam fel a korábbiakat sem véglegesen. Az asztalos szerszámaim, gépeim mind megvannak, nincs gond a családban, ha be kell bútorozni egy lakást. Két lányom van, szükség is lesz még rá. Motorokkal ma is foglalkozom a buszvezetés mellett, és sokáig motoros túrákat is szerveztem Magyarországon és Európában, baráti társasággal pedig remélem, még sokáig motorozok. És mint korábban, most a Volánbusznál is azt csinálom, amit szeretek.
Mi lehet még a bakancslistán ezek után?
A motoros túrázás terén még sok tervem van! Egy hete Ausztriában voltunk, a Grossglockneren, ami Európa legmagasabban fekvő aszfaltozott hágója. A 48 kilométer hosszú panorámaút mintegy 2600 méter magasságig fut, és 2300 méterig fel lehet rá motorozni. A kontinentális Európa legészakibb pontját, a norvégiai Nordkappot is nagyon szeretném meghódítani, de ahhoz 3 hét szabadság kell, majd jövőre! 18 országot érintene a 7000 kilométeres túra – rövidebb úton is oda lehet jutni, de én tennék egy kört Európában.
Remélem, sosem érte baleset!
Estem már, de leporoltam magam, bekötöttem a sebeket és mentem tovább. Az fél a balesettől, aki nem motorozik. Mi nem ezzel a tudattal ülünk fel a járgányra, de az igaz, hogy az érzékszerveink egész máshogy működnek. A forgalomban résztvevők tekintetét, szándékát figyelem, hiszen motoron én számítok kicsinek. Ha így motorozik valaki, akkor sok bajt elkerülhet. Autóval, motorral biztosan megvan az egymillió kilométer balesetmentesen, de a busz megint más. Ott sok emberért felelek, és még zöldfülű vagyok, hiszen még csak két éve lesz októberben, hogy a volán mögé ültem – de nagyon szeretem, és itt is nagyon figyelek, vigyázok.
Kanyarodjunk vissza még egy kicsit eredeti témánkhoz! A Facebook-bejegyzés egyik hozzászólója azt írja: „Az egész család ilyen rendes”. Mire gondolhatott?
Falubeli ismerős – ilyennek ismeri a családomat. Tiszakeszin lakom, egy három-négyezer fős faluban, itt mindenki ismer mindenkit. Kis közösségben megszokott a segítőkészség. A hozzászólónak ugyan még nem találtuk meg semmijét, de szerintem tudja, hogy számíthatunk egymásra. Ez alap, ha valaki segítségre szorul, segítünk. Ezt a hagyatékot viszi tovább a hetedik osztályos, illetve a gyógypedagógia szakon tanuló egyetemista lányom is. De ez az értékrendje a kollégáimnak is, ezt magam is tapasztalom. Mezőcsáton például remek csapat alakult ki, körülbelül húszan töltünk ott együtt rendszeresen kiállási időt, miskolci, tiszaújvárosi, mezőkövesdi kollégák. Megosztjuk egymással a napi eseményeket, segítünk egymásnak bármilyen probléma megoldásában, ami a munkánk kapcsán felmerül.
