Huszár, huszártábor-alapító, tartalékos katona, férj és három gyermek édesapja Domina Barnabás, a MÁV-START mozdonyvezetője. Színes és energikus személyiség, aki mindig kész új kihívások elé állni. Számára a mozdonyvezetés nem munka, hanem hivatás, örömmel végzi a feladatit. Kozma Barbara interjúját olvashatják.
Miért választottad a vasutat és a mozdonyvezetői pályát?
Az első szép emlékem a karácsonyhoz kötődik, amikor 6-7 évesen a bátyámmal megkaptuk az első vasútmodellünket – egy szlovák Gorilla mozdonyt három MÁV-kocsival. A vonat körözött a karácsonyfa körül, a lámpák és a fényszórók világítottak, ez különlegessé tette a modellt, ami ráadásul PIKO márkájú volt. Bár mi kaptuk, első este mégis inkább az apám és a vonatrajongó nagybátyám játszott vele. Gyerekkoromban, például Csisztafürdőre menet mindig sírtam, amikor elindult a vonat, de amint megállt, abbahagytam. A szüleim azóta is ezzel viccelődnek, és érdekes, hogy mozdonyvezető lett végül belőlem.
Mit szeretsz legjobban a munkádban? Mi az, ami miatt örömmel ülsz a mozdonyba nap mint nap?
Mozdonyvezetőnek lenni nagyon nagy kihívás! Amikor először a vasúthoz kerültem, épp a fűtőházban voltam gyakorlaton, emlékszem, hatalmasnak láttam ezeket a gépeket, kicsit félelmetesnek is talán. Gimnáziumban érettségiztem, emellett autószerelő és gépiforgácsoló végzettségem is van. Azonban mindkettő helyhez kötött, és én soha nem szerettem, ha egész nap egy helyben kell állni. Itt a mozdonyban folyamatosan változik körülöttem a helyszín, mozgásban vagyok. Szeretek esőben, hóesésben és napsütésben is dolgozni. Például azt is nagyon élvezem, amikor éjszaka befejezem a szolgálatot, és persze azt is, amikor reggel épp felkel a nap, és hazaérek a családhoz. Azok a reggelek valahogy mindig varázslatosak számomra.
Van kedvenc útvonalad?
A 30-as vonalon járok, sajnos dízellel már nagyon keveset utazom, pedig nagyon szerettem. Gyakornokként gyakran jártam a Balaton északi partján, illetve most újra Balatonfüredig, ugyanis megszereztem a Flirt típusvizsgát. Szeretem az északi partot, mert teljesen más, mint a déli, kicsit egzotikus. Lehet, hogy ha ott járnék mindennap, akkor már nem lenne ennyire érdekes. A déli parton viszont vannak olyan részek, ahol az ember szinte azonnal a part mellett találja magát, s ez nagyon különleges számomra. Ne felejtsük el, hogy a déli partról az északi part látványa szintén csodálatos, de persze visszafelé is. Például fantasztikus a kilátás Fenyvestől Fonyódig vagy Siófoktól Balatonaligáig.
Melyek a legnagyobb kihívások a munkádban?
Fontos, hogy a munkát felelősségteljesen végezzük, de ha túlzottan magunkra vállaljuk a terheket, az stresszessé teheti a munkavégzést. A felelősséget könnyedén kell kezelnünk, ugyanakkor élveznünk is kell a vezetést. Úgy vélem, hogy egy mozdonyvezetőnek felszabadultan és örömmel kell dolgoznia, hiszen a munka öröme adja azt a rejtett pluszenergiát, amelyre szüksége van. Minden szakmában előfordulhat, hogy az ember beleun vagy éppen belefárad, hiszen sokszor reggel végzünk, és este már megyünk is vissza dolgozni. Ennek ellenére továbbra is azt mondom, hogy a mozdonyvezetés nem munka számomra, hanem hivatás, és örömmel végzem el a feladataimat ennyi idő után is.
Hogyan talált rád a huszár hagyományőrzés?
Középiskolásként színjátszó körbe jártam, ahol Pista bácsi, az irodalmi oktatónk a lelkesedésével fűtötte a versmondás iránti szeretetemet. Ő készített fel minket a városi ünnepségekre, ahol elkezdtem verseket szavalni. Ekkor találkoztam a kanizsai lovas huszárcsapattal, amelynek tagjai a rendezvényeken lenyűgöző látványt nyújtottak. Annyira megkedveltem őket, hogy meghívtam őket az esküvőmre is, és hatalmas boldogsággal töltött el, hogy igent mondtak. Nem sokkal később csatlakoztam a csapathoz, megtanultam lovagolni, és részt vettem különböző megemlékezéseken is. 2005 óta élem a huszáréletet, amit azóta is imádok.
Az évek során rengeteg örömöt adtak az életemhez, így nemcsak huszár lettem, hanem megalapítottam a fonyódi I. Gyermekhuszár és Tüzér Bandérium huszárcsapatot is, amely az idén lett tizenegy éves.
Mit jelent számodra a huszárcsapatod?
Sok évvel ezelőtt a kislányomat vittem az óvodába, és lovon érkeztünk az udvarra. Ez annyira tetszett a szülőknek és az óvoda vezetőinek, hogy felvetődött a huszárszakkör ötlete. Bár nem tudtuk, hogyan kezdjünk neki, 2011-ben elindítottuk a gyermekhuszárszakkört, amelyben kezdetben tíz kisgyerek vett részt. Ma már több mint 50 fős a csapat, erre rendkívül büszke vagyok. Így alakult meg az I. Gyermekhuszár és Tüzér Bandérium Fonyódon. A hagyományőrzés hatalmas feladat és rengeteg elfoglaltsággal jár, de mindezt családi összefogással végezzük. A gyerekeink barátokat találnak, mi pedig egy erős közösséget alkotunk a szülőkkel. Bár eleinte nem gondoltam, hogy ennyit ad majd ez a tevékenység, mára már világos, hogy sokkal többet kapunk vissza, mint amennyit belefektetünk. Például korábban a nyári huszártáborban a párom az előkészületeket és az ellátást intézte, én pedig egyedül építettem fel a tábort. Szerencsére, ahogy haladtunk, fokozatosan egyre többen csatlakoztak a munkához, és az idei tábor építésében a Magyar Honvédség katonái is részt vettek. Úgy vélem, az áldozatos és kitartó munkának mindig megvan a gyümölcse.
Mit jelent számodra a hagyományőrzés?
A mai világban egyre kevésbé figyelünk a hagyományainkra, amelyek mintha eltűnnének a mindennapokból. A fogyasztói társadalom értékrendje nem támogatja ezeket a szokásokat: ritkán járunk templomba, és az étkezések előtti imádság sem része az életünknek. Gyermekkoromban még láttam, ahogy szüleim keresztet vetettek a kenyérre, és rendszeresen meglátogattuk az őseink sírját, részt vettünk a nemzeti ünnepeken. Napjainkban ezeket a hagyományokat már sok helyen nem látom. Nem gondolom helyesnek, hogy egy nemzeti ünnepen a tv előtt bambuljuk, vagy a telefonunkat nyomkodjuk. Szerettünk volna tenni valamit a közösségért, hogy újra élénken ápoljuk a nemzeti ünnepek hagyományait. Korábban azt tapasztaltam, hogy egy nemzeti ünnepen körülbelül 40 fő vett részt, ma egy 60 000 fős városban a huszárok és a zenekar jelenléte a felvonulásokon már vonzza az embereket. Ma már több százan összegyűlnek, a családok együtt vesznek részt az ünnepségeken, és ezáltal az esemény valóban ünneppé válik számukra.
Úgy tudom, tartalékos katona vagy. Ez mit jelent számodra, milyen elfoglaltságokkal jár?
Igen, 2017 óta tartalékos katona vagyok, valahogy mindig is military beállítottságú voltam. Már 1996–97-ben is sorkatona voltam, és amikor 2015 körül olvastam a lehetőségekről, akkor azt mondtam magamnak, hogy ha valaha lehetőségem lesz megvédeni a hazámat, akkor azt bizony meg is teszem. Gyakran járok képzésekre és hadgyakorlatokra, ezek egyrészt jók, mert kikapcsolnak a mindennapi munkából, másrészt fontosnak tartom, hogy példát mutassak a fiatalabb generációnak. Gondolok itt a huszárcsapatomra, ahol sokan most lépnek a felnőttkorba. Sok mindent csinálok, ezt megkaptam már jó pár barátomtól, de megér minden percet, minden fáradtságot vagy éppen áldozatot. Pécsen van egy Baross Gábor-dombormű és alatta egy idézet tőle: ,,Minden ember annyit ér, amennyit a köz javára tesz.” Ez egy fontos gondolat a számomra, hiszen nemcsak a mozdonyvezetésre vonatkozik, hanem arra is, hogy az ember a munkája mellett mit tesz még azért, hogy építse a közösségét és a környezetét, ahol él. Én igyekszem mindent megtenni, hogy a jövő generációi is tovább ápolják Földünk értékeit, őseink emlékeit.
