December 2-án, hétfőn 11 óra 45 perckor, a Budapest, Népliget autóbusz-pályaudvaron a 16-os kocsiállásnál egy idős hölgy rosszul lett. A Volánbusz forgalmi szolgálattevője kihívta a mentőszolgálatot, majd megkezdte az utas újraélesztését. A kiérkező mentősök felváltották kolléganőnket, és több mint egy óra elteltével a hölgyutast a Gottsegen György Országos Kardiovaszkuláris Intézetbe szállították. Mindössze ennyi olvasható a rendkívüli eseményről szóló szűkszavú jelentésben – a történteket az életmentő forgalmi szolgálattevővel, Kapuvári Évával elevenítettük fel.
– Nem először kerül ilyen helyzetbe: tavaly december 8-án is Önnek kellett működésbe hoznia a defibrillátort. Akkor is egy középkorú hölgy lett rosszul, aki szintén csak a gyors segítségnyújtásnak köszönhette az életét…
– Az is nehéz nap volt… Kora reggel az egyik menetrend szerint közlekedő járatunk az 51-es úton beleszaladt az előtte haladó, sódert szállító tehergépjárműbe, majd frontálisan ütközött a másik sávban szemből érkező személyautóval. A balesetben többen is súlyosan megsérültek. Így indult a nap… Majd este, nem sokkal hat óra előtt, a népligeti autóbusz-állomáson rosszul lett egy utasunk. Mivel a bajba jutott hölgynek nem volt pulzusa, ezért azonnal a defibrillátorért szaladtam. Szerencsére két ápolónő is volt a közelben, így felváltva küzdöttünk az életéért. Egyébként a mostani már a harmadik életmentő elsősegélynyújtásom volt.
– Hogyhogy?
– Egy hónappal ezelőtt is történt egy hasonló eset. November 6-án a mozgólépcső-szerelők szóltak, hogy a harmadik lépcsőfokról leesett egy 60 év körüli férfi, mert rosszul lett és elvesztette az eszméletét. Akkor is a defibrillátor használatával, illetve két utas segítségével sikerült életben tartani az úriembert a mentő kiérkezéséig. Mint később kiderült, mindkét elsősegélynyújtó egészségügyi dolgozó volt: egyikük aneszteziológusként, a másik fogorvosként dolgozik.
– A december 2-i eset hogyan történt?
– A 16-os kocsiállásról 12.30-kor induló autóbusz vezetője háromnegyed 12-kor bejött a forgalmi irodába és szólt, hogy egy néni – aki egyébként az ő járatával szeretett volna utazni – rosszul lett a padon, menjek ki és nézzem meg. Mire a hölgyhöz értem, már semmilyen életjelet nem mutatott, ezért visszamentem a forgalmi irodába a defibrillátorért – közben a saját telefonomon lévő Életmentő applikációról már hívtam a mentőket is. A néni mellett ott volt a hozzátartozója, ő sokkos állapotba került, így nem tudott segíteni. A defibrillátort kizárólag földre fektetett személynél szabad használni, s bár már gyülekeztek az utasok az autóbusz mellett, csak egy fiatalember lépett oda mellém, hogy segítsen a nénit a padról a földre fektetni. Ahogy elkezdtem a néniről a ruhát leszedni, előkerültek a bámészkodók, előkerültek a telefonok, de most kivételesen az volt a szerencse, hogy a semmiből hirtelen megjelent négy rendőr, és kérésemre elküldték a kíváncsiskodókat. Miközben a mellkaskompressziót csináltam, a fiatalembert kellett megkérnem arra, hogy a szolgálati telefonomból keresse ki a telephelyvezető számát, akit ily módon sikerült értesíteni az esetről, és megkérni arra, hogy intézkedjen a terület lezárásáról, a kíváncsi tekintetektől védő paravánok kihelyezéséről.
– Hogyan zajlott és meddig tartott az elsősegélynyújtás?
– A defibrillátor három sokkot adott le a nénire, de láttam, hogy ez nem elégséges. Muszáj voltam folyamatosan végezni a mellkaskompressziót. Ez körülbelül tíz percig tartott, a mentők is elég hamar kiértek a helyszínre, majd látva a helyzetet, azonnal intubálták a hölgyet. Mondhatom, hogy szinte a halálból hozták vissza. Ha két-három perccel később érkeznek, akkor nem biztos, hogy sikerült volna megmenteni.
– Az nem jelentett időveszteséget, hogy a mentők értesítése és a segítségnyújtás megkezdése csak a forgalmi szolgálat tájékoztatása után történt?
– Szerencsére ebben az esetben nem, mert a néni állapotát sikerült stabilizálni annyira, hogy kórházba lehessen szállítani. Egyébként az elsősegélynyújtó tanfolyamon az autóbusz-vezetőknek is részt kell venniük, a defibrillátor használatára pedig a pénztárosoknak is ugyanolyan jogosultságuk van, mint például nekem. Ilyenkor mindenkinek arra kell gondolnia, hogy egy közeli hozzátartozónk, de akár mi magunk is kerülhetünk olyan szerencsétlen helyzetbe, amikor a hezitálás vagy az elsősegélynyújtással való késlekedés tragédiához vezethet. Holott a bajban nincs más választás, mint a segítségnyújtás! Szoktam is mondani az autóbusz-vezető kollégáknak: lehet a tanfolyamon a műbabával bohóckodni, meg idétlenkedni, a valóságban viszont az elsősegélynyújtás véresen komoly dolog! Ha ugyanez az eset autóbuszon történik meg, akkor a jármű vezetője is hamar megtapasztalja, milyen érzés az, amikor az ember az elsősegélynyújtásban is magára marad, miközben ötven utas kamerája veszi a segítségnyújtó minden mozdulatát… Pályafutásom alatt sok mindent megéltem a kigyulladó autóbusztól kezdve mindenféle közúti baleseten át a legelképzelhetetlenebb közlekedési helyzetig. De amikor felhív a bajba jutott kolléga, mindig határozottá válok. Ugyanis nem érezheti azt, hogy akitől segítséget vár, az bepánikolt és elbizonytalanodott. Az első kérdésem mindig az, hogy megsérült-e valaki, a második, hogy ő miként érzi magát fizikailag és mentálisan, hogy ott a helyszínen végre tudja-e hajtani a szükséges feladatokat, szüksége van-e tanácsra vagy inkább utasításra.
– Az elsősegélynyújtás nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is elég kimerítő lehet. Hogyan éli meg ezeket a helyzeteket?
– Abban a pillanatban teszem, amit tennem kell, kiborulni inkább utána szoktam. A legutóbbi esetnél nagyon el voltam keseredve, mert semmilyen pozitív jelét nem láttam annak, hogy az életmentés sikerülni fog. Most is azért drukkoltam, mint mindkét korábbi esetben: sikerüljön a bajba jutott állapotát legalább annyira stabilizálni, hogy a kórházba lehessen szállítani. Megnyugvás volt, amikor a mentősök elindultak a nénivel. Miközben dolgoztak a szakemberek, én a forgalmi iroda előtt, a kőre rogyva figyeltem őket. Negyedórára volt szükségem az erőgyűjtéshez. Természetesen az büszkeséggel és örömmel telt el, hogy végül mindhárom embernek sikerült megmenteni az életét. Az pedig némi könnyebbséget jelent, hogy ezek a személyek számomra ismeretlen emberek voltak, nem kötődtem hozzájuk: először és talán utoljára találkoztunk egy majdnem végzetes helyzetben.
– Mit üzen azoknak, akiknek eddig szerencsére még sohasem kellett senkit sem elsősegélyben részesíteniük?
– Azt, hogy egyből a telefonhoz kell nyúlni, de nem a felvételkészítés gombot kell megnyomni, hanem az Életmentő applikáció elindítani, mert az tényleg életet ment. Ez mindenkinek legyen a telefonjára letöltve! Tapasztalatból mondom, hogy ez a legfontosabb!