Több mint négy évtizede ül a volán mögött, ám ma is ugyanolyan lelkesen indítja be a motort, mint a kezdetekkor. Hári József mindig is buszsofőr szeretett volna lenni. Örök szerelem ez – az utasok legnagyobb örömére, akik régóta tudják, hogy vele utazni igazi élmény: a tökéletes tisztasághoz makulátlan megjelenés és sok-sok figyelmesség párosul, plusz a ráadás, az elmaradhatatlan mosoly.
Mikor szeretett bele a buszokba?
Már egészen kiskoromban. Folyton a buszokat néztem, sőt a szomszédomban is egy buszvezető lakott. Emlékszem, mindig ott álltam a kapuban, és néztem a farost, ahogy indult vele. Már akkor tudtam, hogy buszsofőr leszek vagy kamionos.
Ezek szerint egyenes út vezetett a Volánhoz?
Szépen végigjártam a ranglétrát. Gépszerelő a szakmám, Veszprémben a VÁÉV-nél voltam inas, a vizsgák után egy évet ott dolgoztam, de mindig is a Volánhoz akartam kerülni. Sikerült is, 1982. augusztus 2-án helyezkedtem el kezdetben szerelőként. Közben elvégeztem több tanfolyamot, ’84-ben már teherautó-sofőr voltam, majd levizsgáztam pótkocsiból és buszból. 1990 júniusában már Volánbuszt vezettem, azóta jóval túl vagyok az egymillió kilométeren, balesetmentesen.
Akkor Ön mindent tud a buszokról.
Azt hiszem, igen. Nagyon büszke vagyok, hogy Volánbuszt vezetek, akkoriban ez komoly presztízs volt. Szerencsére ma is sokan vannak, akik így gondolják, például a lányom is.
Csak nem buszvezető lett ő is?
De bizony! A kisebbik lányom harmadik éve megy itt busszal a Bakonyban, és már volt az én járatomon is. A műszaki érdeklődése is öröklődött, most éppen a nehézpótkocsi-vizsgáját csinálja. Ő is gyerekkorától kezdve rajong a buszokért. Amikor még otthon lehetett parkolni, ő takarította ki mindig a buszt, mert annyira szerette. Fölmosta a padlót, igazgatta a függönyöket, majd odaült a kormányhoz, és hosszan játszotta, mintha vezetne.
Volt kitől tanulnia! Ha felszállunk Önhöz a buszba, azonnal feltűnik a patikatisztaság.
Lehet, hogy egy kicsit tisztaságmániások vagyunk, mert a váltótársam is ilyen, állandóan fényezzük a buszt. Persze ennek csak örülnek az utasok. Képesek inkább az eggyel korábbi járattal eljönni, csak hogy velünk utazzanak, mert tudják, hogy a mi buszunk télen meleg, nyáron klimatizált és mindig tiszta, és ők ezt szeretik, sokszor el is mondják. Az én mestereim megkövetelték a rendet, és ez végigkísérte az életemet. A műszak végén csak úgy hagyom ott a buszt, hogy megtankolom, kitakarítom. Így, ha én reggel kinyitom az ajtót, és beszállok, az kívül-belül tiszta – a szélvédő, a tükör, a padló. Végignézek a buszon, és olyan, mintha a gyárból jött volna ki. A javítással is így vagyunk. Ha valami gond van, akkor a legelső adandó alkalommal megcsináltatjuk, hogy ne az autópályán legyen probléma. A javítások alkalmával van egy nagyobb takarítás, de az ottaniak mindig mondják, hogy ezen a buszon nincs is mit takarítani. A tisztaság a lelke mindennek. Még a fejtámlahuzatokat is elvisszük haza kimosni, kivasalni. Az én szememben az a jó buszvezető, aki igenis föltesz egy mércét, és ott nincs kivétel, ha törik, ha szakad, ha piros hó esik, azt be kell tartani.
Ez a mérce a siker titka, amiért olyan népszerű az utasok körében?
Ha fölszáll egy utas, és meglát egy ápolt, jól kinéző buszsofőrt, jegyet vesz nála, ő illedelmes, udvarias, esetleg még egy mosolyt is elővarázsol, majd ez az utas végigmegy egy olyan autóbuszon, mint például a miénk, az jó benyomást kelt. Ha ott ül egy mogorva sofőr, bal kézzel szívja a cigit, amit nem szabad, más az ember érzése. De hál’ istennek, jó tapasztalataim vannak, a fiatalok között is gyakori az ilyen hozzáállás. Úgy gondolom, egy buszvezető igenis legyen jól öltözött, a cipője csillogjon – ezt ma már mindenki meg tudja valósítani.
Egy másik titok, hogy az utasokat olyan információval látom el, amelynek örülnek. Például sokan mennek a reptérre, és amikor a Népligetnél leszállnak, gyorsan átfutnak a taxiállomásra, ami 25 ezerért viszi el őket. Ezért én előtte elmondom nekik a BKV-s változatot: metró Kőbánya-Kispestig, ott átszállnak a reptéri buszra, és két jeggyel, 2000 forintból megvannak oda-vissza. Ennek nagyon szoktak örülni.
És az ünnepek! Húsvétkor parfümmel locsolom meg az utasokat, és nőnapon mindig viszek csokoládét. Sőt! Egy jó buszvezetőnél mindig van fájdalomcsillapító, gyulladáscsökkentő, bizony többször szükség volt rá. A névnapomon az utasok közül is sokan felköszöntenek egy jelképes ajándékkal.
Úgy érzem, ez hozzátartozik a mindennapokhoz. Fontos, hogy törődjünk egymással.
Merre közlekedik? Hol lehet ilyen első osztályú élményben részük az utasoknak?
Már több mint 24 éve a Zirc–Budapest útvonalon közlekedem gyönyörű tájakon. A Bakony szívéből indulok hajnali 5 órakor, majd át a Vértesen és a végén el a budai hegyek mellett. És milyen érdekes az élet! Attól a buszsofőrtől vettem át ezt a járatot, aki gyerekkoromban a szomszédunk volt, és többek között aki miatt én is ezt a szakmát választottam. Ráadásul a váltótársam az ő lányát vette el feleségül.
Tényleg kicsi a világ! Ennyi évtized után is szenvedélyesen beszél a munkájáról, a sok busz közül van esteleg kedvenc típusa?
Természetesen! Nagyon nagy Ikarus-rajongó vagyok, minden Ikarus-találkozón ott vagyok, elég komoly kis buszgyűjteményem van makettekből. Csináltattam egy vitrint is a relikviáimnak. Ami nagyon a szívemhez nőtt, az egy Ikarus E95-ös InterCity, azzal nagyon sokat, 16-17 évet dolgoztam. Az egy igazi autóbusz volt, gyönyörű szép belsővel.
Emlékezetes utakban sem lehetett hiány.
A régi telek… Komoly hócsatáink voltak! Egyszer akkora hó esett, hogy 2-3 napig nem jött tőlünk, a Bakonyból busz Budapestre. Én voltam az első, aki végig tudtam jönni, jó nagy késéssel ugyan, de csak felértem. A hajnali hóesések a legveszélyesebbek, főleg a 82-es úton, a cseszneki szerpentinen mindig mi tapostuk ki az utat. A régi Ikarusok nagyon jó súlyelosztású buszok voltak, és azokkal mindig be tudtunk menni nagy hóban is. És az osztálykirándulások… Általában a falubeli gyerekeket vittem, akik már alig várták, hogy menjünk. Mindenki oda akart ülni a kormányhoz. A tanárnő meg is jegyezte, hogy Józsi, ezért nem kellett volna ilyen messzire eljönnünk! Amikor a 15 fiút megkérdeztem, ki akar buszsofőr lenni, persze mindannyian jelentkeztek.
Hamarosan nyugdíjba mehet. El tudja képzelni az életét a Volán nélkül?
Nehezen. Amikor beül az ember a buszba, megfogja azt a nagy kormányt, és elindul az a nagy súly, akkor otthon vagyok. Persze nyugdíj után sem fogok unatkozni. Több időm lesz a kisunokámmal foglalkozni, aki szintén sofőrnek készül, csak kamionon, mint az apukája. Nekem csodálatos 47 évem volt itt a Volánnál! Ezért külön szeretném megköszönni minden munkatársamnak, akik segítettek, támogattak az évtizedek során, és minden MÁV-csoport-dolgozónak kívánom, hogy annyi örömük legyen a munkájukban, mint nekem.