Végre! Végre! Végre! Elkezdődött a nyári szünet – ujjongott Vili.
Persze az iskola végét minden gyerek várta, jöhettek a strandolások, utazások, fagyizások, de Vilinek emellett más tervei is voltak: kitalálta, hogy beköltözik a Természettudományi Múzeumba – ez volt ugyanis a kedvenc helye. Iskolaidőben sajnos csak a hétvégéken
lehetett ott, a vakáció alatt azonban szinte bármikor. Vili egyszerűen imádta ezt a múzeumot. Hiába volt már itt százszor, ahogy belépett, újra és újra ámulatba ejtette a feje fölötti hatalmas bálnacsontváz. Hosszan csodálta, és gondolatban már egy ilyen óriással úszott a kék óceán végtelen hullámai között. Mindent tudott a föld legnagyobb állatairól, hogy ők is ugyanúgy beszélnek, énekelnek, gondolkodnak és éreznek, nevetnek, sírnak vagy játszanak, mint mi. Biztos volt benne, hogy egyszer találkozni fog egy igazi bálnával is, és akkor örök barátok lesznek. Vilinek természetesen sok más kedvence is volt a múzeumban, a dinók, a mamut, a nagy fehér cápa és a szebbnél szebb ásványok. Mindennap más-más teremben töltötte az idejét, és addig nem mozdult, amíg mindent el nem olvasott és meg nem tudott az ottani élőlényekről. Egy nap annyira belemerült a rókák tanulmányozásába, hogy a fáradtságtól elaludt. Amikor felébredt, sötét volt, csak néhány jelzőfény világított. A csend is szokatlanul gyanús volt. Vili hamar rájött, hogy a múzeum már bezárt, azt pedig senki sem vette észre, hogy ő egy alagútban alszik, de a kisfiút ez egy csöppet sem zavarta. Sőt élvezte, hogy most övé, egyes-egyedül
csakis az övé az egész múzeum. Rohangált a kedvenc helyei között, megnézte, hogy éjszaka még félelmetesebb-e a cápa, amikor hirtelen valami furcsa zajt hallott.
– A bálna csontjait egy dobozba rakjátok, különben nehezebb lesz újból összerakni, mint A föld adományát a Lego Ninjagóból – szólt egy rekedt hang a távolból.
– Áááá! Segítség! Megtámadott valami fenevad! – kiabált valaki eszeveszetten az Afrika teremből.
– Idióta! Csak az oroszlán dőlt a nyakadba. Vigyázz, nehogy baja legyen! Mindent sértetlenül kell leszállítanunk – vetette oda egy morcona figura.
– Mi a csuda folyik itt? – tanakodott magában Vili, majd hamar rájött, hogy valakik ki akarják rabolni a múzeumot. De miért? És hogyan? És hogy viszik el ezeket az óriásokat? És hová? – cikáztak a gondolatok a fejében, ám sok ideje nem volt a válaszok keresésére, azonnal cselekednie kellett! A kisfiú hamar rájött, hogy egyedül nem tudja megállítani a rablóbandát…
Ekkor eszébe jutott egy régi legenda. A történet szerint létezik a városban egy szupercsapat, amely minden gazfickónak ellátja a baját. Ha zűr van, ott teremnek és segítenek. A bökkenő csak az volt, hogy igazából még soha, senki sem látta őket, így az sem volt biztos, hogy egyáltalán léteznek. Ha mégis léteznének, Vilinek fogalma sem volt róla, hogyan értesítse őket.
A rablók már majdnem mindent összeszedtek, amit akartak. Vili tehetetlen volt. Döbbenten figyelte, ahogy a tolvajok felpakoltak a kint várakozó kamionokra. A múzeum szinte kiürült. A sofőrök beindították a motorokat, és a karaván elindult az értékes zsákmánnyal.
– Jaj, neeeee! – kiabálta utánuk Vili, és ahogy szaladt a kamionok után, egy nagy szikrázást vett észre a távolban. Egy áramszedő volt az. Vili segélykiáltása célba ért. A titokzatos szupercsapat vette a jelet. A négy, békésen szundikáló HÉV-nek egyszerre pattant ki a szeme.
– Mi történt? – kérdezték riadtan a HÉV-ek.
– Egy pillanat és mindjárt bemérem – szólt egyikük. – Meg is van! Ez hihetetlen! Kirabolták a Természettudományi Múzeumot. Gyerünk, a város szélén még el tudjuk kapni őket!
Azzal a szupercsapat tagjai feltették a kendőiket, és azonnal akcióba lendültek. A titokzatos hősök ugyanis HÉV-motorvonatok voltak. Senki sem tudta róluk, de egyszer egy dörgedelmes viharban nekik, négyüknek zárlatos lett az áramszedőjük. Nagy bajuk nem lett, de egy idő után észrevették, hogy ha valaki bajba kerül, és segítséget kér, azt ők meghallják. Sőt gyorsabbá váltak, és nemcsak a sínen, hanem bárhol tudtak közlekedni. A titkukat azonban senkinek sem árulták el, de ha éjszaka valami baj történt a városban, ők azonnal ott
teremtek és segítettek. Most sem volt ez másként. Egyikük beállt egy kereszteződésbe, és amikor az összes kamion odaért, a többi HÉV körbekerítette őket, és nem mozdultak. A rablók hiába szitkozódtak, moccanni sem tudtak. Mire a rendőrök odaértek, a HÉV-ek újból békésen szunyókáltak, csak amikor Vili is megérkezett, akkor
kacsintott az egyikük a kisfiúra. Vili ekkor jött rá, hogy a titokzatos szupercsapat nem csak legenda. A Hős Éjszakai Vonatoknak hála még aznap éjjel visszakerült minden a helyére, így másnap reggel, mintha mi sem történt volna, ismét tárt ajtókkal várta a múzeum a gyerekeket. Vili is ott volt az első látogatók között, és ahogy mindig, tátott szájjal csodálta az óriási bálna csontjait, és gondolatban már messze-messze járt, valahol az óceánon, ahol együtt úszott a legjobb barátjával.