A hold éppen eltűnőben volt, néhány prérifarkas még hangos üvöltéssel búcsúzott a nyári éjszakától, miközben a felkelő nap már vakítóan bukkant elő a hatalmas sziklák mögül. A levegő izzott, a vöröses táj kietlen volt és száraz. Bármerre néztünk, mindenhol csak kő, kő és kő, ameddig a szem ellátott. A csupasz hegyek között mindössze egyetlen poros földút kanyargott, mintha a végtelenbe tartott volna. A csendet váratlan zaj törte meg: motorzúgás. A vöröses porfelhőből hirtelen egy hófehér busz bukkant elő.
Garrett volt az, a környék leggyorsabb személyszállítója, aki menetrend szerint közlekedett a kopár vidéken. Pontosabban megpróbált menetrend szerint közlekedni – több-kevesebb sikerrel. Ez a vadnyugaton ugyanis nem volt olyan egyszerű feladat. Hol tornádók, hol banditák állták útját, szinte minden napra jutott valami kaland. A nap már magasan járt, sehol egy árnyék, a forróság szinte elviselhetetlen volt. Garret alig várta, hogy megérkezzen Szerviz Citybe, hogy felfrissülhessen. A kisváros mindössze néhány házból állt, de volt fogadója, és ami a legfontosabb, egy benzinkútja is.
Garretnek itt mindig tele kellett töltenie a hatalmas üzemanyagtartályát, mert közel s távol ez volt az egyetlen hely, ahol ezt megtehette. Ilyenkor mindig lemosta a szélvédőjét is, mert a vöröses por mindent belepett, és egy hideg zuhany is jólesett, hogy a rövid pihenő után újult erővel folytathassa az utat. Be is gördült a benzinkútra. Az utasok leszálltak kinyújtózkodni és ebédelni egyet, miközben ő pont ugyanezt tervezte. A kút azonban üres volt. Teljesen. Garret értetlenül állt ott, és magyarázatra várt, hiszen hasonló sohasem fordult még elő.
– Hogy fogok így eljutni a végállomásra? – kérdezte tanácstalanul Garret. – Mi történt? A helyiek elmesélték neki, hogy nemrég itt járt Billy, a fiatal dömper, és kirabolta a kutat. A hírhedt platós teherautó mindent elvitt, az összes üzemanyagot. Nem elég, hogy nem fizetett, még meg is fenyegetett minket, hogy hamarosan visszatér, és örüljünk, hogy nem
gyújtja fel az egész kócerájt – mondták szomorúan. Garret nagyon mérges lett. Úgy gondolta, a frissítő zuhany majd segít megnyugodnia, de egy csepp nem sok, annyi víz sem volt a mosóban.
– Hát a víz hová lett? – kérdezte gyanakodva Garret. Megtudta, hogy azt pedig mind kiöntötte a földre ez a semmirekellő kölyök. Mielőtt a dühtől és a hőségtől felforrt volna a hűtővize, a busznak eszébe jutott, hogy a közeli sziklaszorosnál egyszer elrejtett néhány
kanna üzemanyagot vésztartaléknak. És milyen jól tette! Ez most életmentő volt. Gyorsan feltankolta magát, és Billy nyomába eredt, hogy visszaszerezze az üzemanyagot. Garret jól tudta, hogy sokkal gyorsabb a mihaszna dömpernél, ezért elébe került, és kihelyezett
az útra néhány kerékcsapdát. Éppen annyit, hogy csak néhány kereke durranjon ki a teherautónak.
Durrrr! Bummm! Hallatszott messzire a lövésnek tűnő zaj. Az akció sikeres volt, Billy két kereke tropára ment. Garret elé állt és rákiáltott: – Ha jót akarsz magadnak, fordulj meg azonnal, és adj vissza mindent, amit elloptál! A dömpernek nem volt sok választása, így némi szökési kísérlet után feladta magát, és azt tette, amit a busz mondott neki. Csigalassan visszagurultak Szerviz Citybe, ahol már jó nagy tömeg várta őket. Mindenki éljenzett, Billy, a kölyök pedig némi javítás után új gumikkal gurult be a börtönbe. Garret végre teletankolhatta a hasát. Miután az utasai visszaszálltak, és éppen indulni készült, a kisváros lakói megállították és felkérték, hogy legyen Szerviz City seriffje. A busz először nagyon meglepődött:
– De hát nekem van már egy fontos munkám! És folyton úton vagyok. És…
– Éppen ez a jó – mondták rá válaszul. – Mindent és mindenkit ismersz a környéken, ráadásul te vagy közel s távol a leggyorsabb és a legbátrabb. Így némi unszolás után Garret igent mondott, és elvállalta a feladatot. A rögtönzött ünnepségen hatalmas taps közepette átvette seriffjelvényét, és folytatta útját az utasaival. A nap már lemenőben volt, hatalmas, narancssárga korongként bukott le a sziklák mögött…
– Peti! Kisfiam, pakold össze az uvaron a játékaidat! Kész a vacsora! Így Peti szépen berakta az autóit egy nagy dobozba, majd szaladt a konyhába, mert az egész napos vadnyugati kalandban igencsak megéhezett. Csak kedvenc volánbuszát vitte be magával, kalapban, sállal, seriffcsillaggal feldíszítve.
Folytatása következik.
Írta: Csohány Domitilla
Illusztráció: Győri Zsolt