– Pom-pom-pompás szép napunk van, szép napunk van…
– dudorászott lelkesen Szöcsi, a V46 villamos mozdony, aki már hetek óta minden porcikájával, pontosabban csavarjával csak arra várt, hogy elmúljanak a fagyok és végre nekiláthasson kedvenc foglalatosságának.
– Ásó, gereblye, kapa megvan. De hol lehet a locsolókanna? – kutakodott hátul a műhelyben. – Végre, ez is megvan. Minden tökéletes, kezdődhet a tavaszi kertrendezés.
Szöcsi volt a legügyesebb, legszorgalmasabb kertész messze földön, mindenki nagyon büszke volt rá. Az állomásuk ugyanis tavasztól őszig úgy pompázott, hogy sokan csak azért utaztak el erre, hogy megcsodálhassák a virágözönt. Az utasok, mozdonyok, kocsik, kocsirendezők, forgalmisták és mozdonyvezetők már mind-mind türelmetlenül várták, hogy kibújjanak az első növények. Hamarosan meg is jelent az első piros tulipán, majd jött a nárcisz és a jácint. Színes szőnyegként borították be a szebbnél szebb virágok az állomás környékét.
Egy szép napos délelőtt Szöcsi is megállt egy kicsit pihenni és gyönyörködni a munkájában, de az öröme nem tartott soká- ig. Először azt hitte, káprázik a szeme. Hopp! Eltűnt egy virág. Épp az orra előtt. Majd még egy. És még egy. Szőrén-szálán. Helyükön csak egy üres, fekete lyuk tátongott.
– Ezt nem hiszem el! Mi folyik itt? Elnyeli a föld a virágaimat?
– háborgott Szöcsi. Odament egy lyukhoz, lámpájával bevilágított, de mivel nem látott semmit, belefütyült egy hatalmasat. Legnagyobb meglepetésére erre gyors, apró füttyválaszok érkeztek. A következő pillanatban pedig megjelent maga a fütytyögő is. A kis ürge mérgesen dugta ki a fejét a földből.
– Ki merészel ilyen fülsiketítő módon megzavarni? – kérdezte. Szöcsinek se kellett több! – Még hogy én zavarlak téged? Elloptad a virágaimat! – vágta az ürge fejéhez.
– Pardon. Nem elloptam, hanem megettem – javította ki az ürge a mozdonyt.
– Kösz szépen, sokkal jobb – fortyogott Szöcsi. – Csakhogy pont az én virágoskertem kellős közepén kezdtél el lakmározni.
– Gratulálok, nagyon finomak a virágaid – szemtelenkedett tovább az ürge. Szöcsi majd felrobbant mérgében. – Ez nem veteményeskert, ezekben a virágokban gyönyörködni szoktunk. Majd miután kimorogta magát, támadt egy ötlete. Szólt az ürgének, hogy pattanjon fel rá, és elvitte egy szép, de kellőképpen távoli mezőre. – Itt lakmározhatsz kedvedre – mondta most már barátságosan, arra gondolva, milyen ügyesen lerázta a kis kártevőt. Vígan fütyörészve indult haza, hogy rendbe tegye a kiskertet.
Szegény Szöcsi! Ahogy visszaért, áramszünetként sokkolta a látvány. Néhány figyelmetlen utas a nagy tömegben és rohanásban letaposta féltett virágainak egy részét. Hat iskolás fiú pedig azon versengett, ki tudja átugrani a virágágyást. Mondani sem kell, hogy nem mindenkinek sikerült… A V46-os azt se tudta, mit csináljon, ezért fütyült megint egy akkorát, hogy rögtön mindenki vigyázzállásba vágta magát. Nem is volt többet meggondolatlan ugrabugra az állomáson, meg tülekedés, lökdösődés. Az a néhány rendetlen utas is megtanulta, hogy a virágokra vigyázni kell. Szöcsi néhány nap alatt helyrehozta a károkat, csodásan mutatott minden, amikor ismét szörnyű dolog történt.
– Ezt nem hiszem el! Mi jöhet még? – kiáltotta Szöcsi. Egy tehervonat ajtaja, ki tudja hogyan, de valahogy kinyílt, és egy egész birkanyáj szökött meg róla. – Még mit nem! Nem fogjátok lelegelni a gyönyörű virágaimat! És Szöcsi olyan határozottan fütyült rájuk, hogy egy pulikutya sem tudta volna gyorsabban visszaterelni a bégető társaságot a vagonba.Úgy tűnt, végre minden veszély elhárult, a kert újból teljes pompájában virágozhatott. Azt pedig már csak Szöcsi tudja, hogy kertészkedni milyen izgalmas.
Írta: Csohány Domitilla
llusztráció: Győri Zsolt