A jegyvizsgálók, autóbusz-vezetők, forgalmisták, pénztárosok és a MÁV-csoport szinte valamennyi munkatársa nap mint nap találkozik váratlan, olykor embert próbáló helyzetekkel. Legyen szó egy kisebb rosszullétről, egy elesett utasról vagy épp egy életmentő beavatkozásról, kollégáinknak nem csupán az alapfeladatukat kell ellátniuk, hanem sokszor gyors döntéseket kell hozniuk akkor, amikor minden másodperc számít.
Így történt ez Lévai-Nagy Anna Mária vezető jegyvizsgálóval is, amikor egy idős hölgy rosszul lett a járatán.
Hogyan vetted észre a szerencsétlenséget?
Indulási időben lett rosszul a hölgy, erről az utastársa értesített. Azonnal megállítottam a vonatot, és felhívtam a 112-t.
Emlékszel, hogy milyen gondolatok futottak át rajtad először, amikor az eszméletét vesztett idős utassal szembesültél?
Akkor erre nem figyeltem, csak követtem a diszpécser utasításait. Megkérdezte a tüneteket, és azt, hogy mit tapasztalok. Amikor mondta, hogy tegyük le a földre, és kezdjük meg az újraélesztést, akkor a mozdonyvezetővel
együtt habozás nélkül tettük a dolgunkat. Azelőtt is végeztem már szívmasszázst – korábban egy idősek otthonában dolgoztam –, illetve a jogosítványom megszerzésekor is ezt a tételt húztam az EÜ-vizsgán.
Sokan lefagynának egy ilyen helyzetben, talán azért is, mert nincs tapasztalatuk a kezelésében.
Elmondanád, hogy mit kell ilyenkor tenni?
Igazából mindig nagyon határozott vagyok, tehát nem volt kérdés, hogy mi mit követ, és nem volt lehetőség a „lefagyásra” sem. Egy ilyen hívás során el kell mondanod a nevedet, a beosztásodat, a helyzetedet – hogy minél előbb odaérjen a segítség –, és azt is, hogy a betegnél mit tapasztalsz. Meg kell nézned a pulzusát, a légzését, az arcát, hogy nyitva van-e a szeme, kommunikál-e. Egyébként azt gondolom, hogy annyira pontos utasításokat ad a diszpécser, hogy ezt bárki meg tudná csinálni.
Megijed ilyenkor az ember? A tét mégiscsak egy ember élete.
Igazából nem. Az utasok között persze voltak sokan, akik megrettentek vagy kérdezősködtek, hogy mit kell tenniük. Ez persze jogos, mert míg egy gázolásnál nem szállhatnak le, itt el kellett hagyniuk a fedélzetet. lletve egy ilyen esetnél nem meglepő az ijedtség, vagy az, ha közvetlenebbül érinti az utasokat, hiszen egy társukkal történik a baj, a szemük előtt – olyan valakivel, aki az imént még jól volt. Azt gondolom, hogy minden jelenlévőben empátiát szül egy ilyen szerencsétlenség.
Benned is? Változott valami?
Az empátia számomra nem ismeretlen, korábban terápiás kutyákkal foglalkoztam, velük jártam gyerekekhez óvodába, iskolába. Érzékenyítésben, pszichés és kézi motoros fejlesztésben működtünk közre, de előfordult, hogy vakoknak vagy gyengénlátóknak segítettünk. Az óvodában sokszor láttam, hogy bemutatót tartottak a rendőrök vagy a katasztrófavédelem szakemberei, én magam a mentősöket is fontosnak tartanám azért, hogy a gyermekeknek megmutassák, hogyan kell segíteni a másik emberen. Gondoljunk csak bele: egy eszméletlen
egyén lehet részeg, de lehet epilepsziás rohama, szívrohama is – a tapasztalatom az, hogy elmennek mellette az utcán. Hiányzik a társadalmunkból a segítőkészség. Ettől függetlenül jó véleménnyel vagyok az embertársaimról, hiszen én is és mindnyájan közéjük tartozunk.
Lévai-Nagy Anna Mária hat éve dolgozik a vasútnál, három éve vezető jegyvizsgáló.
Ez után az eset után mit gondolsz? Ajánlatos lenne, hogy minden kollégánk tisztában legyen az életmentés alapjaival?
A jegyvizsgálókat az iskolapadban oktatják, nekünk egy mentős tartott háromnapos képzést, az újraélesztésből vizsgáznunk is kellett. Egyébként azt gondolom, hogy érdemes lenne sokaknak átesniük a vizsgán, mert bárhol találkozhatunk ilyen helyzettel.
Milyen energiát adott neked ez az eset? Hogyan telt utána a napod?
Amikor megjöttek a mentősök, a kezem-lábam remegett úgy, ahogy kell. Dolgozott az adrenalin. Igazából jó érzéssel töltött el, hogy volt egy sikeres újraélesztésem. A mentős annak idején elmondta nekünk: nem az a lényeg, hogy a beteg túléli-e, vagy sem, hanem az, hogy mi minden tőlünk telhetőt megtegyünk.