Edu imádott utazni. Róni a kilométereket, menni a végtelenbe s közben gyönyörködni a tájban. Edunak szerencséje volt, mert rengeteget utazhatott, sőt tulajdonképpen, ha jobban belegondolunk, egész nap mást se csinált, csak járta az utakat, hegyre fel, völgybe le, a síkságot, ahol csak úgy suhantak el egymás után a villanyoszlopok…
Néha betért ugyan egy-egy városba, de a legjobban a szabadságot szerette, a szürke aszfaltcsíkot, amin szüntelen a motorzúgás, és ahol nem kellett egyfolytában lassítania. Edu ugyanis egy fiatal, erős, csodaszép Credo volánbusz volt, telis-tele kalandvággyal. Panaszra nem is lehetett oka, hiszen az országúton mindig történt valami. Mert egy volánbusz élete sokszor csupa móka és vidámság, máskor izgalmas és hihetetlen, olykorolykor
pedig veszélyes és kiszámíthatatlan. Aki azt hiszi, Edu élete másból sem áll, mint pályaudvartól pályaudvarig, megállótól megállóig menni és közben várni, míg az utasok föl-le szállnak, hát az bizony téved. Nem is kicsit. Ott van például a defekt, ami bármikor, a legváratlanabb pillanatokban is bekövetkezhet, a köd, amiben semmit sem látni, és a szembe tűző nap, amitől semmit sem látni, a szembejövő, ész nélkül előző sofőrök, akikre szintén Edunak kell vigyáznia, az éppen nem működő közlekedési lámpák, az árokba csúszott autó, amit ő vesz észre először, az elhagyott poggyász, a télen jégpályává változó úttest vagy a vaddisznócsalád, amely éppen
az ő orra előtt baktat át az úton keresztbe…
És a sort még hosszan sorolhatnánk. Tegnap is történt valami, valami egészen különleges. S hogy Edunak sikerült-e megoldania? Csak figyeljetek! A tegnapi nap is pontosan ugyanúgy kezdődött, mint a többi. Edu kigurult a garázsból, megnézte az aznapi beosztását, aminek nagyon megörült, hiszen jó messzire kellett utaznia, méghozzá autópályán. Edu ezt imádta a legjobban. Nincs megálló, csak a száguldás. Ráadásul hiába volt február, a télnek nyoma sem volt, így kellemes utazásnak nézett elébe. Talán ez lehetett az oka, hogy ennyien indultak nyugatra, az óriási hegyek irányába. Az emberek síelni szerettek volna, amihez útra kellett kelniük. Emiatt Edu utastere, csomagtartója és az autópálya is tele volt. A volánbusz rég látott már ekkora forgalmat. Tömött sorokban haladtak, sütött a nap, ám váratlanul minden megváltozott. A kék égbolt szürkévé változott, és szinte a semmiből óriási hópelyhek kezdtek hullani. Az út hamar befehéredett, Edunak pedig valami furcsa, rossz érzése támadt, amit aztán gyorsan elhessegetett.
– Mi baj lehet, hiszen nagy a forgalom, azonnal letapossuk a havat az útról – gondolta magában. A felnőttek gyönyörködtek a szállingózó hópelyhekben, a gyerekeknek pedig fülig ért a szájuk. A hó azonban egyre sűrűbben és gyorsabban esett. Edu ablaktörlője a legmagasabb fokozaton járt, de még így is alig látta az utat, és közben a szél is feltámadt. Viharos erővel tombolt a tél, és a pálya melletti szántóföldről is az útra hordta a hirtelen lehullott havat. Edu ebben a pillanatban piros fényeket vett észre maga előtt, és azonnal satufékezett, így még idejében sikerült megállnia. Nem látta, mi történt, csak azt, hogy minden sávon áll a sor. Eltelt 5 perc, majd 10, egy fél óra, és a sor továbbra is csak állt. Buszok, autók, teherautók vártak mozdulatlanul, abban bízva, hogy hamarosan továbbhaladhatnak, de semmi.
Szépen lassan kezdett mindenki behavazódni. A volánbusz sejtése beigazolódott. Valahol messze, kilométerekkel arrébb, a sor elején egy kamion megcsúszott, és keresztbe fordult az úton. A hó pedig csak esett és esett megállás nélkül, a szél pedig kegyetlenül fújt, így szinte percek alatt ellepte mind az utat, mind a kamion mögött ragadt járműveket. Néhányan előzni próbáltak, sikertelenül, ők is csak elakadtak. Mások a leállósávon próbálkoztak, de a nagy hóban ők is elakadtak. Hiába érkeztek meg hamarosan a hókotrók, az egész sort eltorlaszoló járművek miatt nem jutottak át az autók seregén, a szél pedig mindenki köré hófalat épített. Senki sem tudott mozdulni se előre, se hátra. A mentőegységek is tehetetlenek voltak, a helyzet pedig egyre súlyosbodott. Órák teltek el a baleset óta.
Fogytak az üzemanyagok a járművekből, és ha nem lesz fűtés… Az útra kelt családoknál ráadásul elfogytak a szendvicsek is. – Valamit tennem kell! Ki kell találnom valamit, méghozzá azonnal, különben mind idefagyunk! – törte a fejét Edu. Ekkor gondolt egy merészet. Emlékezett, hogy van a csomagok között néhány síléc és snowboard is. – A síléc túl kicsi hozzám, de a snowboard talán jó lehet! – és már neki is látott szerelni. Két deszkát a kerekeire csatolt, majd lassú gázt adott és… és sikerült. Edu megindult. Letért az útról, egyenesen a pálya melletti töltés felé vette az irányt. Lehetetlen vállalkozásnak tűnt, hiszen ott még nagyobb volt a hó, és a töltés meredek is volt. De Edun szerencsére nem fogott ki az akadály. Siklott a havon, megkerülte a sort, és végül rátalált a keresztbe fordult kamionra. Vontatókötéllel maga után csatolta, és megpróbálta elhúzni. Elsőre azonban nem sikerült, a kamion meg sem mozdult.
Az utasok leszálltak, az autókból kiszálltak, és mindenki hangosan szurkolt a sárga volánbusznak. Edu újból megpróbálta, de még mindig semmi. A harmadik próbálkozásnál ellenkormányzott, tekerte a kormányát, ahogy csak bírta, és végül sikerült! A kamion megmozdult, és felszabadult az út. A bátor és hős Edut este ámulva hallgatták a többiek a garázsban, amikor beszámoltak aznapi kalandjaikról. – Mindig is ki szerettem volna próbálni a síelést! – zárta Edu a történetét, és mindannyian rápihentek a másnapra, ami biztos ismét sok-sok izgalmat tartogatott a buszos flottának.
Írta: Csohány Domitilla
Illusztráció: Győri Zsolt