Egyszer volt, hol nem volt, a fűtőházon túl, még a bakterházon is túl, volt három jóbarát. A három V43-as villamos mozdony, mert hogy róluk volt szó, mindig számíthattak egymásra, kitartottak egymás mellett jóban-rosszban, hóban-fagyban, sőt még áramszünetkor is. S hogy mi volt a titkuk? Ki tudja, talán nem is volt titkuk… Egyszer egy ifjú kis motorvonat mégis megkérdezte Cirmost, a csapat hölgy tagját, hogy ők tényleg soha sem vesznek-e össze Félix-szel és Szilivel, az elválaszthatatlan hármas másik két tagjával? A soha szó hallatán Cirmos nagyot nevetett, majd belekezdett történetükbe…
… Sok-sok évvel ezelőtt, mikor ide kerültünk kezdő mozdonyokként a gyárból, néha csak úgy zengett tőlünk az állomás! Amikor összevesztünk, Szili folyton hisztizett. Képzeld, még toporzékolt is. Félix folyton nyafogott. Én pedig szényen, nem szégyen, úgy bevágtam a durcát, hogy napokig hozzám sem lehetett szólni.
Szili mindig azt hitte, ő a legvagányabb, legviccesebb mozdony távol e vidéken. Csak éppen amit ő viccesnek gondolt, nem biztos, hogy mások is annak gondolták. Egyik kedvenc szórakozása az volt, hogy jól megijesztett minket. Az sem érdekelte, ha éppen törékeny árut szállítottunk, vagy ami még rosszabb volt, utasokat. Én egyszer ijedtemben leugrottam a sínről. Ne nevess! Nem vicces. Egy egész porcelán rakomány tört össze. Végül betelt a pohár és jól móresre tanítottuk, egy éjszaka mi is úgy ráijesztettünk, hogy azóta sincs kedve ész nélkül rémisztgetni másokat.
Aztán ott volt Félix. Folyton okoskodott. Azt hitte, mindent jobban tud tőlünk. Sőt, mindenkitől. Nekem állandóan azt mondta, nem állhatok be focizni, mert azt a lányok nem tudnak. Még hogy nem tudnak? Most is bármikor olyan gólt rúgok neki, hogy a háló is alig állítja meg a labdát. De eleinte játszani sem nagyon akartak velem. Azt mondogatták, a kalózosdi nem lányoknak való, kardozni biztos nem tudok, és különben is, a fiúk sokkal komolyabb dolgokkal foglalkoznak, mint a lányok. Hát erre persze, hogy megsértődtem! És igen, eléggé durcás-morcos lettem. Nem is foglalkoztam velük többet. Kerestem saját játékot magamnak.
Félrevonultam és unalmamban azt találtam ki, hogy kifestegetem a vasúti töltés kavicsait. Nagyon jópofák lettek. Az egyikre gőzöst festettem, a másikra szemafort, aztán lett egy egész sorozat is, egy rettentő hosszú tehervonat, és minden kocsiban más árut szállítottak. Az egyik kavics alakja pedig pont olyan volt, mint egy kézi váltó, arra azt festettem. Majd mikor a fiúk arra jártak és meglátták a kavicsokat, ők is szerettek volna maguknak. De én mondtam nekik, hogy ez nem fiúknak való, ez lányos játék.
Sokáig nagy volt a csend. Olyan szomorúan lógatták az ütközőiket, hogy a végén elnevettem magam. Mondtam nekik, hogy miért ne festhetnének ők is? Azzal ecsetet ragadtak, és csak sötétedéskor fejeztük be az alkotást, amikor már szinte semmit sem láttunk. Másnap pedig kiállítást rendeztünk a legjobb, legkülönlegesebb darabokból.
Attól kezdve már ők is hívtak játszani és mindent együtt csináltunk. Rájöttek, hogy ha lovagosat játszanak, jól jön egy királykisasszony is, akit meg lehet menteni. Kiderült, hogy focizni is elég jól tudok, és bújócskázni is annál jobb, minél többen vagyunk.
Egy kavics – arról a bizonyos napról – még ma is itt van nálam. Mi hárman vagyunk rajta. Mert így kerek a világ: barátokkal jóban-rosszban.
Írta: Csohány Domitilla
Illusztráció: Győri Zsolt