Ízig-vérig vasutas, fiatal kora óta szolgálta a vasutat. A forgalmi szakterület minden lépcsőfokát végigjárta, egy fokot sem hagyott ki, állomásfőnök-helyettesi posztig vitte a szakmában. Kiss István, aki úgy ismeri az észak-balatoni vonalat, mint a
saját tenyerét, már régóta nyugállományban van, februárban töltötte be a nyolcvanadik életévét. Jó egészségnek örvend, és tisztán idézi fel a múlt történéseit, köztük a vasúti emlékképeit. Kiss István egykori tapolcai állomásfőnök-helyettest látogattuk meg otthonában.
Ritka életpályát tudhat magáénak Kiss István. Amikor hozzá utaztunk Tapolcára, azon gondolkodtam, hogyan szolgálhatta hűségesen annyi éven át a vasutat, jelesül az észak-balatoni vonalat és a tapolcai vasúti csomópontot. A gondolataimban felmerülő kérdésekre aztán hamar megkaptam a válaszokat, amelyeket most ebben az interjúban megosztok. Együtt bontogattuk ki a szálakat, és közben arra is rájöttünk, hogy találkoztunk már Tapolcán, ismerjük egymást. Ezért tegező viszonyban beszélgettünk.
Arra a kérdésemre, hogy mikor kezdett a vasútnál dolgozni, és hogyan került a MÁV-hoz, már nagyvonalakban el is meséli a teljes munkásságát: „Mindezt édesapámnak köszönhetem, aki mozdonyvezető volt, és kazánkovács volt az eredeti mestersége. Szombathelyen
laktak, az apám is vasutas volt, váltókezelő. Én Tapolcán a Batsányi János Gimnáziumban végeztem 1964-ben, ugyanis akkor már régen, a születésem óta ott éltünk. Pedagógusnak készültem, de nem vettek fel a pécsi egyetemre. Így aztán apám döntött: a vasúthoz megyek, mert valamit kezdeni kell. Akkoriban ez számomra nem volt egy drámai fordulat, örültem neki. Akkor aztán nagy lelkesedéssel jelentkeztem az állomásfőnökségnél. Tanulnom kellett, vizsgákat letennem, utána dolgozhattam: így lettem aztán kocsifelíró, naplózó,
távírdász, kocsirendező és utána forgalmi szolgálattevő. Az már egy hatalmas előrelépés, előmenetel volt abban az időben. Szolgáltam 29-es tapolcai vonal valamennyi balatoni állomásán. Tapolcához tartoztam, de vonali tartalékosként mindig oda helyeztek, ahol kevés volt a létszám, ahol szükség volt rám. Így teltek az évek, évtizedek, majd
aztán 1994-től 2000-ig Tapolca állomásfőnök-helyettese lettem. Eddig bírta az erőmből ebben a szakmában.”
Ne rohanjunk annyira előre! – tanácsoltam. Majd, amikor aztán lépésről lépésre, részletesen ismerteti az egyes állomások, beosztások történetét és szépségét, akkor jövök rá, hogy ez az ember, kolléga mennyire mély alázattal, tisztelettel és szeretettel beszél a múltjáról, a szakmáról, a kollégáiról és a vasútról. A szemében felfedezem a rajongást a vasút iránt, és azt a köszönetet, hálát, amelyet a vasúttól kapott. Ugyanolyan lelkesedéssel dolgozott kocsifelíróként, mint kocsirendezőként, máskor meg távírdászként vagy forgalmi szolgálattevőként. Mert ahogy fogalmazott: minden beosztásban tanult valamit, amit a későbbiekben kamatoztatni tudott. Ahogy ment előre, került más beosztásokba, vitte magával a megszerzett tapasztalatokat, és alkalmazta azokat az új helyzetekben, munkakörökben. 1964-ben egyébként még a pályafenntartásnál is dolgozott krampácsolóként. A kocsirendezői munkája sem volt egyszerű, ugyanis a vonali tolatómozdonyhoz és vonathoz osztották be. Tapolcáról hajnali négykor indultak el, és másnap estére értek vissza. Pusztaszabolcsig jutottak el. Ilyen hosszú volt akkor a nehéz szolgálat. Zárfékezőként sokszor fagyoskodott az utolsó teherkocsi kis bódéjában. A zárlámpáért felelt akkor, és amikor
kellett, kezelte a kéziféket. Akkor még nem volt légfékezés az összes, vonatba sorozott járművön. Ámde ő ebben is feltalálta magát. Fiatal vasutas volt.
– „Az igaz, hogy az első, kezdő lépéseket apámnak köszönhettem, de aztán már a magam ura lettem. Tőlem is függött, mit és hogyan csinálok a vasútnál – esett gondolkodóba Kiss István. – Mert én olyan ember voltam, aki szívesen tanult másoktól. Ezért is szerettem a vonali tartalékosi szolgálatokat, éveket. Látszólag a forgalomirányítás minden állomáson hasonló, megegyezik. Ámde az ördög a részletekben lakozik, így minden állomáson vannak helyi, speciális szabályok, teendők. Mindezeket meg kellett tanulnom. S abban az időben, amikor azt a beosztást láttam el, akkor építették át a vonal állomásait. Korszerűsítették a biztosítóberendezéseket, átépítették, bővítették az állomási vágányokat. Az összes állomás megújult, de az építkezések alatt is fenn kellett tartani, biztosítani a vonatközlekedést. Balatonfüreden teljesen új épületet és vágányhálózatot építettek, új biztosítóberendezéssel együtt. Cölöpökön áll a nagy épület, mert régen vizenyős, mocsaras
területre épült. 18-20 cölöpöt vertek le. Korszerű aluljáró kötötte össze a vágányokat. De ugyanolyan jó volt az átépítés alatt dolgozni, szolgálni Balatonalmádiban, Aszófőn, Badacsonytomajon és Alsóörsön is. Utóbbi állomáson akkor még Veszprémből is jöttek vonatok a Balatonhoz, nagy vonat- és utasforgalmat bonyolítottak le. Aztán megszüntették a veszprémi vonal forgalmát. Maradt a fővonal vonatforgalma.”
Kiss István főnökei látták a szorgalmat, az érdeklődést, ezért már fiatalon, 21 évesen elküldték tanulni a budapesti MÁV Tisztképző Intézetbe 1968-ban. Jó érzéssel gondol vissza a Tisztképzőre. A Luther utcai intézményben komolyan vették a tanulást, a vizsgákon meg kellett felelni a követelményeknek, elvárosoknak. Kun Dezső igazgató, Bujna Kálmán igazgatóhelyettes, tanulmányi vezető s a tanárok, óraadók a vezérigazgatóságból mind komoly, nagyszerű szakemberek voltak. Az ott töltött időszak tanulmányai és vizsgái megerősítették az addigi szakmai tudást. Kiemelte Varga Gyulát, akitől nagyon tartottak.
Szigorú volt, de igazságos. Azért arra is emlékszik, hogy Varga Gyula ki nem állhatta a zöld színt, aki olyan színű ruhát viselt, aznap bizton számíthatott felelésre. A lila színt viszont kedvelte. Ennek oka pedig az volt, hogy Varga Gyula szerette a focit, és a Dózsa volt a kedvenc focicsapata. A Fradit viszont és ezzel együtt a zöld színt ki nem állhatta, nem úgy a lilát. Az a szín kedves volt a szemének. Aztán visszaemlékszik a Dob utcai lakóotthonra. Arra, hogy egyszer kapuzárás után (bizony, abban az időben még ilyen is volt) csupán egy perccel, 22:01-kor érkeztek be, másnap aztán Kun Dezső irodájában kihallgatásra kellett jelentkezniük. A büntetés pedig az volt, hogy a hétvégére nem mehettek haza, de még a lakóotthont sem hagyhatták el. Ez is a felejthetetlen élmények tárházába tartozik. Aztán persze a tanév végén sikeresen lediplomáztak, s államvasúti tisztté avatták
őket 1969-ben a Vasutasnapon, a BVSC-pályán megrendezett ünnepségen. Büszkén viselték az egyenruha paroliján az aranycsillagot a szárnyaskerék fölött.
A Tisztképző sikeres elvégzése után oda helyezték vissza, ahonnét eljött, vagyis kedves állomására, Tapolcára. – „Örömmel mentem vissza. Akkor tudatosult bennem, hogy bár fiatal vagyok még, de könnyen lehet, hogy ezen az állomáson fogok dolgozni, talán egészen a nyugdíjazásig. Ami aztán így is lett – mondja Kiss István kiérdemesült állomásfőnök-helyettes. – De ezt sosem bántam meg. Azon az állomáson tanultam ki a vasutat, azon az állomáson ismertem meg számtalan kollégámat. Minden oda kötött, meg aztán oda születtem, ott nevelkedtem. A mai napig itt élek Tapolcán. 1969 után mint vasúti tiszt folytattam a forgalmi területen a munkát. Akkor – mint a balatoni vonal állomásain dolgozók – én is kaptam méretre szabott egyenruhát. Más volt a szabása, elegánsabb volt a ruhadarab. Fehér inget viseltünk fekete nyakkendővel. Tehát folytattam a munkát. Emlékezetes volt egy karácsony abból az időszakból. Badacsonyból egy nappali szolgálat után hamarabb elengedett a főnök a szentestére tekintettel. A feltétel az volt, hogy az alakjelzőkhöz ki kellett vinnem a nagy, 35 kg-os lámpákat, majd felhúzni a jelzőárbócra. Ahogy lépkedtem a sínek mentén a nagy lámpákkal, úgy néggyel, egyszer csak megbotlottam a kavicságyazaton. Elesni ugyan nem estem el, de a vállam megbillent, és az összes lámpa
a földre esett, aminek következtében a lámpák fényei kialudtak. Gyufát nem vittem magammal, mit volt mit tenni, vissza kellett forduljak a forgalmi irodába. Aztán újfent meggyújtva a lámpákat kivittem azokat jó messzire az alakjelzőkhöz. Persze időbe került, s pont elég volt ahhoz, hogy lekéssem a tapolcai vonatot. Csak a későbbivel értem haza. Ám a karácsony szentestéjét így is megünnepeltük családi körben. Az egyik legszebb karácsonyunk volt.”