Hideg tél volt, röpködtek a mínuszok (na, nem cuki kis szárnyakkal, hanem a Celsius-fokok, bizony kemény fagyokat produkálva), jégcsap fagyott a váltókra, a szemaforokra, de még a mozdonyok orrára is. Hó azonban nem volt. Legalábbis eddig. Reggelre ugyanis olyan vastag fehér takaró borított mindent, hogy a szabad ég alatt éjszakázó mozdonyok hipp-hopp, teljesen eltűntek. Pontosabban csak felismerhetetlen, óriási hókupacokká váltak, amik szépen sorakoztak egymás mellett. A mozdonyvezetők a hajnali műszak előtt vakargatták is a fejüket a sötétben, hogy ki melyik kupacot kezdje el letakarítani! Egyedül az M40-es vezére tudta rögtön, hova kell mennie. Cimboráját nem volt nehéz felismernie, hiszen nem esett még akkora hó a földkerekségén, hogy szeretett mozdonyának púpja, vagyis a fülkéje ne kandikált volna ki alóla. Púpost tehát elsőként szabadították ki a hó fogságából, ezért rögtön rá is szerelték a hóekét, hogy minél hamarabb letakaríthassák a síneket és végre elkezdődhessen a műszak.
Testhezálló feladat volt ez Púposnak, mivel régóta tolatómozdonyként dolgozott az állomáson, de ez a hótakarítás valahogy most mégsem tetszett neki. Sehol sem volt egy jó kis szerelvény, amit rendezgethetett volna, csak túrni kellett a havat egész nap… Pedig mindenki azt hitte, örülni fog e fontos feladatnak. Ő mégis magányosnak érezte magát, hiányoztak neki teherkocsi barátai, nehéz volt az eke is, meg a hó is, és kicsit unatkozott is. Főleg, miután a többi mozdonyt is letakarították, és útnak indultak. A nyílt pályára Szergej ment ki először, ő is kapott egy szép nagy hóekét, hogy megtisztítsa a síneket és ne legyenek nagy késések, fennakadások. Száguldott, ahogy csak tudott, a hó csak úgy repült ki oldalra. Imádta a telet, nem is igazán értette, miért sopánkodik annyit Púpos, hiszen a hó a legeslegjobb dolog a télben! Végül mindenki elment a dolgára, csak Púpos maradt az állomáson és jött ment ide-oda, ide-oda… És gyártotta megállás nélkül a hókupacokat – mivel úgy látszik, az időjárás egyszerre akart mindent bepótolni.
A hó pedig csak esett és esett egész nap.
Ám ekkor megcsörrent a segélykérő telefon: egy motorvonat elakadt a nyílt pályán. Az egyik sínek felett átívelő felüljáróról ugyanis akkora hókupac zuhant éppen egy Flirt orra elé, hogy teljesen elzárta az utat.
– Ezer síntörés és vágányzár! Mihez kezdjek most? – kiáltott fel az ifjonc.
Hóeke nélkül képtelenség volt áttörni a falat, így a fiatal motorvonat visszament a legközelebbi állomásra és ott várta a mentést. Még az volt a szerencse, hogy idejében meg tudott állni az akadály előtt. Az utána következő szerelvényeknek szintén kényszerpihenőt kellett tartaniuk ezen az állomáson, hiszen senki sem tudta felszabadítani a pályát, Szergej pedig már nagyon messze járt. Ráadásul, ahogy leállt a forgalom, a sínen is egyre nagyobb lett a hó, hiszen nem tudták róla lesöpörni a rajta közlekedő vonatok.
Púpos rögtön tudta, hogy eljött az ő ideje, csak ő mentheti meg a vonal forgalmát és elakadt társait. Eddigi búslakodásának egy csapásra nyoma veszett, hóekéjét meglengette – már egyáltalán nem is tűnt nehéznek, és olyan lelkesen robogott ki az állomásról, mint még soha. Hosszú orrával megállíthatatlanul ment előre és tisztította meg a pályát. A nagy hótorlasznak azért többször is neki kellett rugaszkodnia, de esze ágában sem volt feladni, így végül azt is sikerült eltüntetnie. A többiek hatalmas örömdudálások közepette gurultak ki az állomásról, ahol eddig rostokoltak, és gyorsan folytatták is útjukat, hogy behozzák az eddigi lemaradásukat.
Púpos vidáman fütyörészve ment vissza honállomására, közben pedig gyönyörködött a fehéren csillogó tájban és nagyokat kacagott, mikor egy-egy kövérebb hópehely megcsiklandozta az orra hegyét. Amikor visszaért, büszkén nézett körbe az állomáson, hogy már eddig is milyen sok hókupacot gyártott – és ekkor eszébe jutott még valami. Ekéjével nekiállt alkotni, faragott, kerekített, simított, és mire este a többiek visszatértek munkájukból, nem győztek ámulni és bámulni a sok hószobor láttán, amit Púpos alkotott. Volt ott hóváltó, hószemafor, hótárcsa, és mindenki legnagyobb kedvence, egy gyönyörű hómozdony is.
Írta: Csohány Domitilla
Illusztráció: Győri Zsolt