2021. július 24-én adták át a kelebiai Vasutas Emlékházat, mely a település múltjának állít emléket. Ez a kiállítóhely magánkezdeményezésre, magánterületen lett felállítva. A megvalósításról Varga Sándor mesél.
Körülbelül két évtizeddel ezelőtt merült fel egy családi beszélgetésben, hogy településünk születésében, létrejöttében nagy szerepe volt a vasút megépítésének, ezért jó lenne megkeresni a lehetőségét annak, hogy az utókor számára próbáljunk az állomáshoz, a vasúthoz, a vasutasokhoz kapcsolódó tárgyakat, eszközöket egy arra alkalmas helyen összegyűjteni.
Kelebia állomás története
Az észak-déli irányú vasútvonal megvalósításának lehetősége már az 1830-36. évi országgyűlésen felmerült. A vonal megépítése körül heves viták dúltak, és erre vonatkozóan több javaslat is született. Az OMÁV /Osztrák–Magyar ÁllamVasút-Társasága/ a már üzemben levő Budapest–Cegléd–Szeged–Temesvár vonalának Nagyberek állomásból kiágazó vonal megépítését javasolta. Az újvidéki nyomvonal mellett felmerült a Duna-völgyi vonalvezetés terve is Kalocsa–Baja–Zombor, valamint a dunántúli vonalvezetés Budaörs–Adony–Szekszárd–Mohács–Eszék–Vinkovci útvonalon. A végleges nyomvonalvezetésről és a tervezett fővonal szárnyvonalainak megépítéséről az 1880. évi XLII. törvény rendelkezett. A kivitelezési munkák 1881-ben kezdődtek. Kisszállás és Szabadka között a Tompa-dűlőnek nevezett területen jelölték ki a vasúti megállót (akkor még nem nevezték állomásnak). A forgalom 1882. december 5-én indult meg Ferencváros és Szabadka között. Az állomás építését szintén 1882-ben fejezték be azon a helyen ahol most a nagydaru áll. A növekvő forgalom miatt az átbocsátó képesség növelése vált szükségessé, ezért 1910-1918 között megépült a második vágány a biztosítóberendezéssel együtt, a Kelebia-Szabadka-Somsich tanya közti rész volt kétvágányú. Ezzel párhuzamosan az állomási személyzet létszámát is növelni kellett, hiszen az áruszállítást ki kellett szolgálni, a gabona, szőlő, gyümölcs és más termékek eljuttatása a vasút segítségével gyorsabbá vált. Később a „Trianoni békeszerződés” után, mivel a bácskai régiót Szerbiához csatolták, a második vágány feleslegessé vált és azt felszedték. Innentől Kelebia állomás szerepe megváltozott, hiszen határállomási tevékenységet is ellátott. Ez azt is eredményezte, hogy megjelent a határőrizet és a VÁM. Településünk lélekszáma növekedésnek indult, mert akik itt dolgoztak, azok letelepedtek, családot alapítottak, kötődtek valamilyen formában a vasúthoz. A vasúthoz kötődő családok hozzávetőlegesen 80-85%-át tették ki az összlakoságnak.
Az emlékház megalapítása
Ilyen előzmények hatására kezdtünk el olyan helyszínt keresni, ami szorosan kapcsolódik az állomáshoz. Adva volt az állomás alsó végén lévő őrház, mely kihasználatlanul, de még az eredeti tervek szerint építve alkalmasnak tűnt Vasutas Múzeum kialakítására. Az önkormányzat nem kis utánjárás eredményeként megszerezte az épületet, melyet ez után hosszas munkával rendbe tett. A tartalommal való megtöltését ennek az épületnek Nagy László ny. mérnök főtanácsos örömmel vállalta, hiszen gyerekkorának ez az őrház is része volt. Elindított egy folyamatot, ami nem volt egyszerű. Sokan segítettek a régi kollégái közül, a szegedi Vasúttörténeti Alapítványnál lévő volt munkatársai. A kezdeti szervezési, gyűjtési munkáit betegsége egyre jobban hátráltatta. Sajnos nem volt senki, aki átvette volna a befejezést. Ezalatt az idő alatt nagyon sokszor megkereste egy fiatal, akinek az életét a vasút iránti érdeklődés és a vasút világának szeretete határozta meg. Tapodi Ottó a házuk ablakából idejének a nagy részét az ablaka előtt elhaladó vonatok, mozdonyok, vasúti járművek sokaságát figyelve töltötte. Ottó hallássérült, de érdeklődési köre kiteljesülésében ez nem jelentett akadályt. Igazából a mozdonyok sokszínűsége, különbözősége keltette fel a figyelmét (mozdonyvezető szeretett volna lenni), melyet ezeknek a járműveknek lerajzolásával, később üvegbe gravírozásával örökített meg. Nem elégedett meg azzal az ismerettel, amit itt helyben megszerzett.
Megoldás születik
Laci bácsival történt beszélgetései is abba az irányba terelték, hogy még többet tudjon meg a vasútról. Kereste a lehetőséget először határainkon belül, hogy ereklyéket, emlékeket gyűjtsön. Nagyon sok nyugdíjas és aktív vasutas barátot szerzett, akik valamilyen formában gyarapították Ottó gyűjteményét. Mára a közösségi média segítségével már szlovák, szerb, cseh és osztrák vasutasoktól is kap különféle, a vasúthoz kapcsolódó anyagokat. Laci halála után Ottó megkeresett, hogy nála a lakásban már nincs egy tenyérnyi szabad hely sem a vasutas anyag miatt. Ekkor már a 150-es vonal átépítésének témája mindennapos volt, így a „105-ös őrház” kiesett a megvalósítás lehetséges helyszínei közül. Az önkormányzatnak voltak régóta nem használt, de még használható állapotban lévő faházai, melyekből kettőt átadtunk Ottónak, hogy az elképzelése szerint az önkormányzat segítségével alakítson ki egy kiállító helyet, ahol az érdeklődők megtekinthetik a vasúthoz kötődő írott és tárgyi emlékeket. Ottó saját kezűleg, aprólékos munkával kialakította házuk udvarában ezt a helyet, melyben a látogatók sok érdekes információval, emlékkel találkoznak. Akit érdekel a múlt, szánjon egy kis időt az emlékhely felkeresésére, ahol nem csak képek és tárgyak, hanem sok-sok vasutas életét-sorsát megjelenítő kiállítási anyag is található.