„Mindenhol megteremtjük az otthonról magunkkal hozott karácsonyt”
Nagy Dániel Viktor Junior Prima díjas színész. Igazán sokoldalú a fiatal művész, aki a mély
drámáktól a könnyed szórakoztató előadásokig számtalan műfajban mozog otthonosan.
Az Orlai Produkció alkotóközösségének tagja, Hrutka Róberttel közös formációjában, a
Wigama Lekko zenekarban pedig saját dalokat játszik. A mozikban a Brazilok című film
főszerepében debütált.
Van-e kedves, vonatozáshoz kötődő emléke?
Ó, nagyon is! Bár inkább tizenéves koromból, amikor nyaranta a szabadsággal, a barátokkal
és a gondtalan szórakozással voltam elfoglalva. A vonatozás mindig a kalandokat juttatja
eszembe ebből az időszakból. Többnyire mindig Budapesten éltem, tanultam, dolgoztam és laktam,
ezért az utazás és a felfedezés öröme kapcsolódik számomra a vonatokhoz.
Esetleg szokott-e utazni rendszeresen vonaton?
Amióta a szakmám megköveteli a rugalmasságot és a mobilitást, illetve amióta megengedhetem
magamnak, azóta autóval járok dolgozni, ezért egyáltalán nincs jelen a tömegközlekedés az életemben.
Hogyan szokta ünnepelni a karácsonyt? Mi az a családi szokás, ami sosem maradhat el?
Van kedvenc karácsonyi története, meséje, hagyománya?
Gyerekkoromban nálunk karácsony napja mindig a fadíszítés mókájával indult, ez eltartott néhány
órát, aztán már a vacsorára és az ajándékozásra készülődtünk. A meghittség érzése maradt meg
emlékeimben ezekről a napokról. A kazettás magnón szóltak a karácsonyi dalok és volt egy, a
Mennyből az angyal, amit minden évben elénekeltünk a fényárban úszó fa előtt. Pontosabban
volt idő, amikor még mind énekeltünk, aztán később, amikor anyukám az idő múlását tudomásul
véve nyugtázta, hogy a kamasz fiúk már nem szívesen énekelnek, akkor már csak a magnó szólt.
Ő pedig még egy kicsit nosztalgiázva, egy kicsit huncutul noszogatva azért dúdolt hozzá, hátha
újra gyerekek leszünk. Mi meg álltunk a kivilágított karácsonyfa előtt, és békét éreztem legbelül.
A karácsonyok azóta ezt a békét utánozzák, csak időben és térben elosztva. Mindenhol vagyunk
egy kicsit, ahogy ez ilyenkor lenni szokott, és mindenhol megteremtjük ezt a távolból magunkkal
hozott karácsonyt.
Gyakran tölti színházban, előadással az év utolsó napját. Hogyan búcsúznak ilyenkor
az óévtől? Van-e színházi szokás, ami sosem maradhat el?
A szilveszteri előadás sem más, mint az év bármely napján. A nézők beülnek az előadásra, hogy
szórakozzanak az év utolsó napján és mi mindent megteszünk azért, hogy így is legyen. Nincs
kiszólás, kikacsintás, csak fegyelmezett munka és a játék öröme. Ez a kettő egyszerre működik,
ha vígjátékot játsszunk és szilveszterkor furcsa is volna drámai előadással búcsúztatni az évet.
Emlékszem, volt olyan előadás, aminek éjfél előtt 10 perccel lett vége és a nézőkkel közös
visszaszámlálás és koccintás része volt a szilveszteri műsornak. Ezek eufórikus pillanatok,
mikor a színészeket és nézőket elválasztó fal megszűnik és közösen ünnepelünk. Más
előadások alkalmával, ha még jóval éjfél előtt járunk, taps után a nézők igyekeznek oda,
ahol az éjfélt tölteni szeretnék, mi pedig koccintunk egyet a takarásban, aztán megy
mindenki a dolgára: ünnepelni, vagy pihenni.
Van kedvenc szilveszteri színházi története?
Nálunk szilveszterkor nem bolondul meg a társulat, nem lepjük meg egymást viccekkel a színpadon,
nincs apokaliptikus káosz hangulat, mint az utcákon ilyenkor általában, mert a munkánk
pontosságot és fegyelmezettséget igényel. Az más kérdés, hogy a levegőben akarva-akaratlanul
ott van a kivételes nap érzete, a zsizsgés, ami miatt a nézőink felszabadultabbak, és nekünk
is nagyobb öröm a játék. Az maga az összekacsintás, hogy mind tudjuk, milyen őrültek
vagyunk, hogy még az év utolsó napján is itt vagyunk: a színházban.