Nagy Dániel Viktor

7

 

„Mindenhol megteremtjük az otthonról magunkkal hozott karácsonyt”

Nagy Dániel Viktor Junior Prima díjas színész. Igazán sokoldalú a fiatal művész, aki a mély

drámáktól a könnyed szórakoztató előadásokig számtalan műfajban mozog otthonosan.

Az Orlai Produkció alkotóközösségének tagja, Hrutka Róberttel közös formációjában, a

Wigama Lekko zenekarban pedig saját dalokat játszik. A mozikban a Brazilok című film

főszerepében debütált.

 

Van-e kedves, vonatozáshoz kötődő emléke?

Ó, nagyon is! Bár inkább tizenéves koromból, amikor nyaranta a szabadsággal, a barátokkal

és a gondtalan szórakozással voltam elfoglalva. A vonatozás mindig a kalandokat juttatja

eszembe ebből az időszakból. Többnyire mindig Budapesten éltem, tanultam, dolgoztam és laktam,

ezért az utazás és a felfedezés öröme kapcsolódik számomra a vonatokhoz.

 

Esetleg szokott-e utazni rendszeresen vonaton?

Amióta a szakmám megköveteli a rugalmasságot és a mobilitást, illetve amióta megengedhetem

magamnak, azóta autóval járok dolgozni, ezért egyáltalán nincs jelen a tömegközlekedés az életemben.

 

Hogyan szokta ünnepelni a karácsonyt? Mi az a családi szokás, ami sosem maradhat el?

Van kedvenc karácsonyi története, meséje, hagyománya?

Gyerekkoromban nálunk karácsony napja mindig a fadíszítés mókájával indult, ez eltartott néhány

órát, aztán már a vacsorára és az ajándékozásra készülődtünk. A meghittség érzése maradt meg

emlékeimben ezekről a napokról. A kazettás magnón szóltak a karácsonyi dalok és volt egy, a

Mennyből az angyal, amit minden évben elénekeltünk a fényárban úszó fa előtt. Pontosabban

volt idő, amikor még mind énekeltünk, aztán később, amikor anyukám az idő múlását tudomásul

véve nyugtázta, hogy a kamasz fiúk már nem szívesen énekelnek, akkor már csak a magnó szólt.

Ő pedig még egy kicsit nosztalgiázva, egy kicsit huncutul noszogatva azért dúdolt hozzá, hátha

újra gyerekek leszünk. Mi meg álltunk a kivilágított karácsonyfa előtt, és békét éreztem legbelül.

A karácsonyok azóta ezt a békét utánozzák, csak időben és térben elosztva. Mindenhol vagyunk

egy kicsit, ahogy ez ilyenkor lenni szokott, és mindenhol megteremtjük ezt a távolból magunkkal

hozott karácsonyt.

 

Gyakran tölti színházban, előadással az év utolsó napját. Hogyan búcsúznak ilyenkor

az óévtől? Van-e színházi szokás, ami sosem maradhat el?

A szilveszteri előadás sem más, mint az év bármely napján. A nézők beülnek az előadásra, hogy

szórakozzanak az év utolsó napján és mi mindent megteszünk azért, hogy így is legyen. Nincs

kiszólás, kikacsintás, csak fegyelmezett munka és a játék öröme. Ez a kettő egyszerre működik,

ha vígjátékot játsszunk és szilveszterkor furcsa is volna drámai előadással búcsúztatni az évet.

Emlékszem, volt olyan előadás, aminek éjfél előtt 10 perccel lett vége és a nézőkkel közös

visszaszámlálás és koccintás része volt a szilveszteri műsornak. Ezek eufórikus pillanatok,

mikor a színészeket és nézőket elválasztó fal megszűnik és közösen ünnepelünk. Más

előadások alkalmával, ha még jóval éjfél előtt járunk, taps után a nézők igyekeznek oda,

ahol az éjfélt tölteni szeretnék, mi pedig koccintunk egyet a takarásban, aztán megy

mindenki a dolgára: ünnepelni, vagy pihenni. 

 

Van kedvenc szilveszteri színházi története?

Nálunk szilveszterkor nem bolondul meg a társulat, nem lepjük meg egymást viccekkel a színpadon,

nincs apokaliptikus káosz hangulat, mint az utcákon ilyenkor általában, mert a munkánk

pontosságot és fegyelmezettséget igényel. Az más kérdés, hogy a levegőben akarva-akaratlanul

ott van a kivételes nap érzete, a zsizsgés, ami miatt a nézőink felszabadultabbak, és nekünk

is nagyobb öröm a játék. Az maga az összekacsintás, hogy mind tudjuk, milyen őrültek

vagyunk, hogy még az év utolsó napján is itt vagyunk: a színházban.