A nemzeti vasúttársaság vasútvonalain számos állomás van, ezeket szokás volt besorolni valamelyik kategóriába. Így például vannak fővonali és mellékvonali állomások, vannak nagy-, közepes- és kisállomások. Ez attól függ, hogy egy adott állomás mekkora forgalmat bonyolít le 24 óra alatt, vagyis mennyi vonat közlekedik. Aztán van még kereskedelmi forgalomra megnyitott és meg nem nyitott állomás, bár ezeket inkább régebben említették így az utasítások. Mindenesetre egy kezdő forgalmi vasutasnak vagy egy kényelmesebb tempót kedvelő vasutasnak a középállomás volt az álma. Nem akartam lusta vasutast írni, nehogy sértődés essék, de azért vannak olyanok is. A pályakezdő arra vágyott, hogy a tanulmányok, vasúti ismeretek megkezdése után ilyen középállomásra osszák be. S hogy miért? Egyrészt a pályakezdőnek nem árt, ha először kisebb vonatforgalmú állomásra kerül, ott jól begyakorolhatja a vonatforgalom szervezését, lebonyolítását. Másrészt a közösség, a vasutasok nagy családja – ahogy mondani szokás – itt jön elő igazán. Jó közösség, jó sztorik, amelyeket a vasút meg az élet hoz. No meg amit a vasutasok produkálnak egy-egy helyzetben. Ilyen állomás Szikszó is.
A 70-es évek közepén szép májusi hajnalra ébredt a szikszói vasútállomás, az a nap is úgy indult, mint a többi. Csendes volt az a hajnal, kis harmattal érkezett, amely szépen beborította a kisváros vasútállomását és a környező legelőket, réteket, a Magyar-hegyet is – az egész Hernád-völgyet. A madarak már bőszen énekeltek, amint a fáradt emberek az első hajnali vonathoz ballagtak a nagyállomás felé vezető hosszú, egyenes úton. Megálltak még az állomásnál található kis „gomba”(bódé) előtt, ahol Tirpák néni forró teával, kávéval várta a
munkásokat. A bátrabbak megittak egy stampedli pálinkát, marta is a gyomrukat rendesen, de legalább végleg felébredtek az éjjeli bódult álomból. Megindulni látszott az élet. Messziről vonatfüttyöt és gőzmozdonydohogást, zakatolást hozott a májusi enyhe szellő. Aztán egyszer csak hirtelen befutott a hajnali vonat.
Nagyon takaros volt az állomás, szépen rendezett. Az állomásiak vigyáztak a rendre és a tisztaságra. Pedáns állomás, így is lehetne mondani. Ámde az ottani vasutasok is pedánsak s nagyon szorgalmasak
voltak. Ők még azok közé a vasutasok közé tartoztak, akik együtt éltek, mozogtak a vasúttal, közös volt a sorsuk. Meg aztán értették és szerették is a szakmájukat, a munkát nem kényszerből, hanem hivatásként, kellő elhivatottsággal és alázattal végezték. Meglátszott az eredménye. Nos, azon a hajnalon korán betoppant Bodnár Bálint, az öreg málházó, a mindenes. A szolgálati kerékpárral tekert be a nem túl messze lévő házuktól. Már nem volt fiatal, de szikár alkatát nem törte meg nagyon az idő vasfoga. Csak annyira, amennyire kellett. Talán csak az arcára húzott mély barázdát az eltelt időszak vasekéje. Keményen és szorgalmasan dolgozott a vasúton, de otthon a ház körül is iparkodott.
Bálint bácsinak amúgy sok dolga volt az állomáson, nem volt könnyű élete. A málházónak főként az volt a dolga, hogy a személyvonatokkal érkező expressz- és poggyászárukat levegye a paklikocsiból, amit meg ott adtak fel az utasok, annak intézte a sorsát. Aztán az állomás rendben tartását is rábízták, amit mindennap becsülettel elvégzett. Máskor meg elszalajtották a postára, a téeszbe vagy éppen ahová kellett. Szóval
nélkülözhetetlen ember volt. Ma már nincs ilyen beosztásban ténykedő ember a vasúton, elvitte azt is a gőzmozdony, messze, a távoli nosztalgia különös világába.
A peronos munka végeztével meglocsolta a virágokat. Két rózsakert is volt az első vágány melletti kis parkban, tele szebbnél szebb és különféle színben pompázó csodálatos rózsákkal. Ilyenkor hajnalban különös illatot árasztottak. Erősebbet, mint napközben. Ilyenkor lélegezhetnek gyorsabban – gondolta Bálint, ezért az illatorgia. A gazokat is kicsipkedte a tövek közül, majd meglocsolta a pázsitot, a legvégén a gyöngykavicsot gereblyézte át. Ragyogott az állomás – ezt már a pontban hétkor szolgálatba álló állomásfőnök nyugtázta. Gyönyörködtette szemét a birtokán, jólesett a szemnek a rendezett környék. Az orra alatt dünnyögött egy-két dicsérő szót Bálintnak, aztán ment a forgalmi irodába eligazítást tartani. Fövenyessy Pista bácsi is pedáns, korrekt
ember volt. Ő még azok közé a vasutasok közé tartozott, akik tudták, mi a rend a vasúton. Szép egyenruhájában feszített, amikor a vonatot várták a forgalmistával együtt az épület előtti téren. De azon a napon más is történt a megszokotton kívül.
Történt egyszer, hogy nem érték el telefonon a téeszirodát, pedig nagyon fontos lett volna. Jelezték ugyanis Miskolcról, hogy küldik az élőállat-szállító kocsikat, s ha berakják, még aznap elküldhetik a gyorsteherrel Budapestre, oda is a vágóhídi iparvágányokhoz. Abban az időben még volt téesz, volt élőállat-szállítás a vasúton, és volt budapesti vágóhíd. Bálintot küldték hát, hogy keressen valami illetékest, de rögvest. Az öreg málházó aztán sebtében felpattant a Csepel-gyártmányú szolgálati biciklijére, s nyakába vette a kisvárost. Útközben szóltak neki, hogy menjen csak a téeszpincébe, a Magyar-hegybe, mert ott ünnepel a vezetőség, minden használható, értelmes ember ott tölti ezt a szép májusi napot. Bálintnak egyből felcsillant a szeme a pince szó hallatán.
Ahol pince van, ott bizony bor is akad, s csak csurran neki is egy kicsi abból a finom, aranyló színű nedűből, mert hát nem vetette meg a finom bort.
Már messziről hallotta a pince környékéről a jókedvű embereket, aztán megérkezett, s látta, hogy valóban mindenki ott van, aki számít. Rögtön megkínálták egy pohár borral, de mert jó huzatja volt, követte több pohár is. Mire az ünneplők vezetőségi köréhez ért, már eltelt egy kis idő. Végre az agronómusnak mondhatta el kissé már aggódva, hogy bizony vinni kéne már ki a bikákat az állomásra, mert talán már ott is vannak a marhavagonok. – Jó, jó – nyugtatta a szakember Bálintot, de előbb igyunk még egy pohárka bort, meg aztán hallgassuk meg a téeszelnök köszöntőjét, s utána intézkedek bikaszállítás ügyben. Bálint nem sokat vitatkozott, rábólintott a javaslatra, s le is hajtotta a torkán a pohár bort, ami igencsak jólesett neki.
S mindeközben az állomáson igencsak aggódtak már. A főtéren álló templomok régen elütötték a delet. Aggódtak, mert se Bálintnak, se a téeszautóknak, a bikáknak nyoma sem volt, pedig a vagonok már a rakodóvágányon várakoztak az élőrakodóhoz beállítva. Ezért hát nem volt mit tenni, fel kellett kutatni Bálintot. Maga az állomásfőnök kerekedett fel, s mihelyt ő is a pincéhez ért, rápirított, de istenesen a málházójára. Szegény ember pedig behúzott nyakkal, félhomályos
tekintettel, borgőzösen mentegetőzött. Fogta volna rá a kialakult kelletlen helyzetet már mindenre és mindenkire, de ez nemigen sikerült. Ment, bújt volna ő már a föld alá szívesen szégyenében. Aztán a főnök határozottan hazaküldte, s ő maga vette kezébe az irányítást. Ha késve is, de csak kiszállítják a vágásra felhizlalt bikákat, ezért rákapcsoltak a téeszesek is. Mire a tolatós tehervonat megérkezett, mindegyik kocsit berakodták, a bikák mérgesen bámultak kifelé a marhavagonból, a téeszesek és a vasutasok meg örültek, hogy végül mégis sikerült az akció. Még áldomást is ittak. Bár ha Bálinton múlott volna, ezek a bikák még mindig a téesztelep istállóiban élvezhették volna azt a szép májusi napot.