Időutazás páncélvonattal

Anno Történelem Anno

2023.03.09 14:30
szerző: Legát Tibor

Valaha a háborús legendák közé sorolták, mára azonban szinte feledésbe merült a páncélvonat. A zakatoló nehézfegyver a 20. század elejének jellegzetes harci eszköze volt, és az is maradt. Kötött pályán haladt, emiatt a gumikerekes és a lánctalpas járművek fejlődésével nem tudta felvenni a versenyt.

A páncélvonatok hadműveleti jelentőségét általában az I. világháborúhoz kötik, ám a különös jármű ekkoriban már fél évszázados múltra tekintett vissza; az amerikai polgárháborúban (1861–1865) bevetettek olyan vonatokat, amelyeket egyebek mellett vaslemezekkel igyekeztek mozgó erődítménnyé átalakítani.


A barkácsolástól az improvizációig

Mivel addigra Észak-Amerikában mintegy 50 ezer kilométer vasúti pálya épült ki, az efféle eszközök általában a vasútvonalak védelmét szolgálták. Nem így a 1870–71-es porosz–francia háborúban, ahol a franciák páncélozott vonatokról nyitottak tüzet az ellenségre, s okoztak jelentős károkat. Akkora károkat azonban mégsem, hogy megfutamodásra késztessék a poroszokat, s a páncélvonat döntő harci eszközzé váljék: a háború fölényes német győzelem- mel ért véget. De a páncélvonat jövője ezzel biztosítva volt, s a következő évek kisebb-nagyobb háborúskodásokban – például az 1902-es búr háborúban – már részt vettek a páncélvonatok is. Komoly bevetésekre azonban csak az I. világháborúban került sor.
Az előzmények ellenére az Osztrák–Magyar Monarchia hadserege nem rendelkezett páncélvonattal, ám annak szükségszerűségét hamar felismerték. A 15. vasútépítő század már a háború második hetében, 1914 augusztusában megépített egy szerelvényt, amely szeptemberben és októberben a szállítási feladatok mellett különféle harci cselekményekben is részt vett.
Miként azt dr. Németh Ernő alezredes írja Az Osztrák–Magyar Monarchia páncélvonatai az első világháborúban című tanulmányában: „A mozdony megvédésére 8–10 mm vastag kazánlemezt használtak páncélul, a nyitott teherkocsikat pedig vasúti sínekkel és vaslemezekkel bélelték ki, a kilövésbiztosító lövéseknek pedig hézagokat hagytak”, és gépfegyverekkel is felszerelték. De a szerző rögtön hozzáteszi azt is, hogy e páncélvonat inkább improvizációnak volt mondható, mint tudatos fegyverkezésnek.


Harci járművek

A friss harci tapasztalok alapján Schober Frigyes századparancsnok különböző javaslatokat is felterjesztett a legfelsőbb hadvezetésnek a páncélvonatok állandó jellegű kivitelezésére, és ötletei meghallgatásra találtak. Az első „gyári” járműre nem kellett sokat várni. 1914. december 5-én Máramarosszigetre érkezett a monarchia hadseregének I-es számú páncélvonata. Másnap át is esett a „tűzkeresztségen”, így hamar kiderült, hogy páncélzata nem kellőképpen kidolgozott, amire a továbbiakban már jobban odafigyeltek. A vonatot lőpróbáknak vetették alá, majd 12 mm vastag ré- tegelt páncélzattal szerelték fel, ami már elegendőnek bizonyult az orosz gyalogsági fegyverek ellen.
1914 végén a hadvezetés további hat teljes géppuskás páncélvonatot rendelt, majd 1915 elején további kettőt. Az átalakított 377-es mozdonyból és a két páncélozott lövészkocsiból álló szerelvények a MÁV Északi Főműhelyében készültek. Ezeket ágyúval is felszerelték, és két mozdonnyal biztosították a vontatását. Érdekesség, hogy a mozdonyokat a páncélozott kocsik között helyezték el és a szerelvények első és utolsó egysége egy pőrekocsi volt, amivel voltaképp tesztelték a pályát a kisiklásokat és aknára futásokat megelőzendő. 1915 májusában, Olaszország hadbelépése után már 12 páncélvonatból állt a Monarchia flottája. A vonatokat az összes hadszíntéren bevetették, az olasz fronton éppúgy, mint Galíciában vagy Erdélyben. A szerelvények felderítést végeztek, csapatszállító vonatokat kísértek, a gyalogsági támadást támogatták, vagy éppen fedezték a visszavonulást. Noha 1918-ig több páncélvonat megsemmisült vagy selejtezni kellett, néhány pedig hadizsákmánnyá vált, jelentőségük a háború után is megmaradt egy rövid időre. A III-as számú szerelvény december 14-én keveredett tűzharcba a román gyalogsággal, de a következő év sem múlhatott el páncélvonatok csatája nélkül. 1919- ben, amikor a Tanácsköztársaság megszervezte a maga Vörös Hadseregét, újabb rendelések futottak be a MÁV-hoz, s épültek újabb – a korábbiaknál alacsonyabb színvonalú – páncélvonatok, sőt a Salgótarjáni Acélárugyárban előzetes tervek nélkül épült két szerelvény.


De csak pávák hallják

A Vörös Hadsereg páncélvonatai tavasszal a román előrenyomulást voltak hivatottak megakadályozni – nyolc páncélvonatot vetettek be –, később a csehek támadásait próbálták semlegesíteni, de hiába döntöttek el ütközeteket a szerelvények, a Tanácsköztársaság bukása borítékolható volt. És igaz ugyan, hogy a csehek és a románok is zsákmányoltak magyar páncélvonatot, nyolc szerelvény még így is a Horthy Miklós vezette Nemzeti Hadsereg birtokába került, mi több,leinte használni is akarták őket. Ez persze teljes képtelenség volt, amit bizonyít az is, hogy amikor 1920-ban az Antant delegációja Budapestre érkezett, hogy ellenőrizze a fegyverzetcsökkentést, amit Trianon után elrendeltek, a magyar katonai vezetés azt a trükköt vetette be, hogy a páncélvonatok leltár szerint a „katonai őrvonat”, illetve a „körvonat” elnevezést kapták, így tévesztve meg a külföldi ellenőröket.

pancelvonat2

A két világháború közötti időszak nehéz gazdasági helyzetében a magyar honvédség páncélvonat-állománya lecsökkent. 1925-ben mindössze négy szerelvényből állt, és ennek sem tulajdonítottak túlzott jelentőséget. Az viszont nyilvánvaló, hogy közismert harci eszközök voltak. Legalábbis erre utal, hogy 1926-ban József Attila két verset is írt Páncélvonat, illetve Mennyei páncélvonat címmel, ám ezek már az alanyi költészet megnyilvánulásai voltak, nem pedig harci indulók: „A páncélvonat megdördül haraggal, / De csak a pávák hallják s kitárják rá farkukat kénytelen / S a fiatalok vérébe zuhog / Ütegeiből a szerelem” – írta József Attila a Mennyei páncélvonatban, vagyis szó sincs valódi háborúról és pusztításról. Amúgy a húszas évek elején – épp a világháború innovációinak köszönhetően – a gumikerekes és lánctalpas járművek fejlődése hatalmas lendületet vett, s nyilvánvalóvá vált, hogy a jövő a terepjáróké, teherautóké és a páncélozott járműveké. És persze a repülőgépeké. És igaz, hogy páncélvonatok a II. világháborúban is szolgáltak, jelentőségük annak ellenére is csökkent, hogy jóval erősebbek és gyorsabbak voltak a 1910-es években gyártottaknál. A feladatuk azonban csak ritkán volt a gyalogság fedezése, támogatása, sokkal inkább a robbantásoknál és helyreállításoknál használták őket, illetve a veszélyesebb csapatszállítások idején. „Jelentőségük a mai harcban ugyan csökkent, de amíg vasút lesz: páncélvonat is lesz!” – írta a Tolnai Világlapja 1942-ben, de vélhetően csak a cikk szerzője volt ennyire biztos a dolgában.