A harmadiknak átadott budapesti Duna-híd sohasem kapott rendes nevet, nem került képeslapokra, és háromszor építették át. Mégsem mondhatnánk rá, hogy kevésbé lenne fontos, mint a többi fővárosi átkelő.
Épp ellenkezőleg. Ma már el sem tudjuk képzelni, de a magyar vasút történetének első 30 évében nem volt dunai átkelés annak ellenére, hogy Széchenyi nyomán kezdettől fogva a centrális – azaz Pest és Buda központú – hálózat megvalósítása volt napirenden. Ám hiába alakult ki keleti és nyugati irányba is számos fővonal, a Duna továbbra is elválasztotta a későbbi egységes fővárost. Mindez a forradalmat és szabadságharcot követő évtizedben még magyarázható volt az osztrák elnyomással, de miután az 1860-as évek elejétől ez lazulni kezdett, egyre sürgetőbbé vált volna egy vasúti híd létesítése. Már 1862-ben született erről elképzelés, három évvel később pedig engedélyokiratot is kiadtak olyan „révre”, amely „a budai pályafőt kapcsolná össze a pestiekkel”.
Különös próbaterhelés
A híddal kapcsolatos konkrét lépésekre azután került sor, hogy az Országgyűlés 1870-ben elfogadta a kacifántos című, „a Duna-folyamnak a főváros mellett szabályozásáról és a forgalom és közlekedés érdekében Buda-Pesten létesítendő egyéb közmunkák költségeinek fedezéséről és e közmunkák végrehajtási közegeiről” törvénycikket, amely kimondta „egy, vagy szükség esetében két új álló-híd építését”. Két évvel később törvény született „a budapesti indóházakat összekötő vasút létesítése tárgyában” is, és az események ekkor gyorsultak fel. 1872 augusztusában kiírták a pályázatot az új átkelőre, szeptember végén pedig le is szerződtek a francia Filleul–Brochy nevű céggel, amely a beérkező öt pályázat közül a legvonzóbbnak találtatott. A kivitelezési munkát is egy francia vállalat, a Cail és Társa nyerte el, és szerződés szerint a hidat 1874. szeptember 30-ig kellett volna megépíteniük. A munkálatok egy évvel korábban indultak. „A munkások a munkakamrákban a talajt kézi erővel emelték ki, majd a szállító csöveken át szintén sűrített levegővel működtetett emelők segítségével, vödrökben juttatták a légkamrába, ahol toló szekrény juttatta azt a szabadba” – írja a korabeli technológiáról Páll Gábor A budapesti Duna-hidak története című könyvében, hozzátéve azt is, hogy az egyébként jól ütemezett munkát télen leállásra késztette az erős jégzajlás. Ugyancsak hátráltatta a műtárgy elkészítését, hogy az alapozási munkák elhúzódása miatt a Csehországból és Németországból érkező kőszállítmányok is késve érkeztek. Mindezek után az építést csak 1876 januárjára fejezték be, de a híd azonban még korántsem volt „kulcsrakész”. A próbaterhelést csak egy évvel később, meglehetősen különleges módon végezték el; mivel az építmény még akkor sem volt a vasúti hálózatba „kapcsolva”, arra sem volt lehetőség, hogy a szokásos módon mozdonyokat és teherkocsikat engedjenek rá. Ezért inkább vasúti síneket helyeztek el 1021 tonnányi súlyban, ami 4840 darab 6,5 méteres sínnek, vagyis több mint 30 kilométernyi „pályának” felelt meg. A februári, négy napig tartó terhelés során semmiféle hibát nem találtak, a hidat mégis csak 1877. október 23-án lehetett átadni, ekkor vált ugyanis akadálytalanná a csatlakozó vasúti pálya, és ekkorra sikerült a különböző vasúttársaságok szabályzatait, biztonsági előírásait összehangolni. A Lánchíd és Margit híd után ez lett Budapest harmadik Duna-hídja, de nevet nem kapott, mindenki csak „összekötő vasútnak” hívta, de nem azért mert Budát és Pestet kötötte össze, hanem azért Budán és Pesten működő vasúttársaságok vonalait. (Gyakran halljuk még ma is a „déli összekötő vasúti híd” elnevezést is, ez azért csalóka, mert amit meg hibásan „északi összekötő hídnak mondanak”, vagyis az újpesti vasúti hidat, az sosem volt „összekötő” híd, mivel egy vasúttársaság használta.)
Első világháború, második fejezet
„Már a hídra vezető gátról gyönyörű a kilátás a főváros felé. Alant a vágóház nagy épületei, impozáns kapuszobrai, az új ferencvárosi templom, a távolban pedig Budapest háztengere, a tornyok, a gyárkémények. A híd a Nádorkert fölött s a tábori kórház alatt fogja át a Dunát s négyszáz méter hosszú. Öt tömör kőoszlopon áll és vasszerkezete nagy tudomány és elmés találékonyság műve. Szürkére festett roppant rácsoldalai, vasmennyezete emlékeztetnek a hírneves passaui Duna-hídra, mely azonban kisszerű ez óriás építményhez képest” – írta a megnyitó napján a Fővárosi Lapok, de bármennyire tartotta is óriás építménynek a hidat a korabeli riporter, később éppen méretei miatt kellett teljesen megváltoztatni. 1877-ben még nem sejtették, a következő tíz évben a hazai vasút nagyobb fejlődést mutat, mint a megelőző három évtizedben. De nemcsak a forgalom növekedett elképesztő mértékben, a mozdonyok és teherkocsik súlya is, így már 1897-ben alaposan megvizsgálták, hogy a híd szerkezete alkalmas-e arra, hogy a megváltozott körülmények között is helyt álljon. Noha a vizsgálat közvetlen veszélyt nem mutatott ki, az bebizonyosodott, hogy ez az állapot hosszabb ideig nem tartható. Mivel a híd alapozása és falazata ellen nem merülhetett fel kifogás, kezdetben úgy tervezték, hogy csak a vasszerkezetet építik át. Csakhogy ez a forgalom szüneteltetésével járt volna, és mivel úgy számoltak, hogy az átalakítás legalább 2 évet venne igénybe, hamar rájöttek, hogy ez a kétségkívül takarékosabb megoldás nem kivitelezhető. Ezért az a döntés született, hogy egy teljesen új hidat építenek. Ahogy Páll Gábor már idézett könyvében írja, „a leggazdaságosabban és a forgalmat a legkevésbé zavaróan az a javaslat oldotta meg a problémát, amely a régi illéseknek észak felé való meghosszabbítását tervezte, s az új híd szerkezetét a régi mellett a megnyújtott pillérekre helyezte”. A MÁV ennek nyomán írt ki tervpályázatot 1909-ben, amire a kilenc ajánlat közül a legolcsóbbat választották, ez a Fischer Henrik és Fia nevű cég ajánlata volt. A munka 1910 végéig tartott, közben Kölber Ernő MÁV-főtanácsos irányításával a híd vasszerkezetét „házon belül” megtervezték, majd le is gyártatták. A szerelési munkálatok 1911 elején elkezdődtek, de csak 1913 novemberében került sor az új híd próbaterhelésére, amit már igazi mozdonyokkal és teherkocsikkal végeztek. A híd egyik vágányát november 18-án, a másikat egy héttel később adták át a forgalomnak. A MÁV azt tervezte, hogy a régi híd helyére is egy hasonlót építenek, a vasútvonalat pedig négy vágányúra bővítik, sőt az is felmerült, hogy a régi hídon beindul a villamosközlekedés, de ezeket az elképzeléseket meghiúsította a világháború, és az 1877-ben átadott hidat inkább lebontották.
Ideiglenes, állandó
A másodjára épült összekötő vasúti híd ugyanúgy a következő világháború áldozatává vált, mint az összes budapesti Duna-híd, a visszavonuló németek 1944 szilveszterén robbantották fel. A Vörös Hadsereg már 1945. április 26-án a megépített roncsok mellett egy szükséghidat, amit 1946 októberében váltottak fel egy kevésbé veszélyes, immár vasszerkezetű ún. félállandó híddal – ezt már magyar szakemberek építették, de hamarosan elkészült az új – immár harmadik – hídszerkezet terve is, ami valójában két egymás melletti szorosan álló hidat jelentett egy-egy vágánnyal. Ez azzal az előnnyel járt, hogy esetleges kisiklás esetén egy vágány továbbra is alkalmas marad a forgalomra. A híd (vagy hidak) északi vágányát 1948. szeptember 6-án adták át, míg a délit csak 1953 nyarán, a korábbi ideiglenes hidat is csak ekkor bontották le. De ez nem azt jelentette, hogy a hídépítők 5 évig dolgoztak volna. Az északi híd átadása után a Lánchíd újjáépítésével folytatták munkájukat. Jellemző azonban, hogy míg 1948-ban hatalmas csinnadrattával adták át a (fél) hidat, 1953-ban már sokkal visszafogottabb volt az avató. Érdekesség, hogy már 1945-ben tervbe vették, hogy a vasúti híddal párhuzamosan egy közúti hidat is felépítenek, ám ez csak 50 évvel később, 1995-ben valósult meg a Lágymányosi (ma: Rákóczi) híd átadásával. Noha elmondható, hogy a jelenlegi összekötő vasúti híd az eddigi leghosszabb életű, hiszen immár 70 éve szolgálja a vasúti forgalmat, az is tudvalevő, hogy már ez sem tart sokáig. Tavaly tavasszal elkezdődtek felújításának és bővítésének munkálatai, melynek során a meglévő szerkezeteket elbontják, és három új, egyvágányos szerkezetet építenek a helyére. A tervek szerint a munkálatok 2022-ig tartanak.