Ugyan a történelemkönyvekből a legtöbben csak a Pest-Vác vasútvonal 1846-os átadására emlékeznek, évtizedes munkálatok készítették elő az első hazai gőzös útnak indulását. Késhegyre menő vitákban gazdasági, politikai és nemzeti érveket ütköztettek a felek, végül a Duna pesti oldalát választották a magyar főváros és Bécs közötti vasúti kapcsolat kiindulási helyszínéül. Pest mint szabad királyi város „háborúja” a vasúttársasággal, Ullmann Móric botránya és számtalan egyéb tényező hátráltatta az építkezést, míg végül 1846. július 15-én ünnepélyesen átadták a Pest-Vác szakaszt a forgalomnak.
A vasút mint forradalmi gondolat
A vasutak megjelenése előtt a postakocsik bonyolították le a szárazföldi közlekedés jelentős hányadát. Három típust különböztettek meg: a gyorsposta az utasokat, leveleket, csomagokat szállította, a lassúbb postaszekér az értékesebb áruk mellett ugyancsak vitt utasokat, míg a postai társzekeret kizárólag áruszállítási célokra vették igénybe. A gyorsposta csak két útvonalon közlekedett: Buda és Bécs között 30 órás, Pozsonyból Bécsbe 6 órás menetidővel. A postásszekerek mindössze nyolc irányban közlekedtek, akadt olyan is, amely csak kéthetente járt. A társzekér Budáról Bécsbe 57 óra alatt jutott el. A szilárd burkolatú, épített úthálózat már II. József abszolutisztikus reformterveiben is szerepelt, tehát az 1827-28. évi országgyűlésnek már volt mire alapoznia, amikor kijelölte a hazai főközlekedési úthálózat irányait. A közlekedés történetében időközben forradalmi változás következett be, megjelent a vasút. A Liverpool-Manchester vonal 1829-es megnyitása után előbb Anglia, majd Európa-szerte vasútépítési „láz” tört ki. (A szárazföldi Európában az első vasútvonal Belgiumban, Brüsszel és Mechelen között nyílt meg 1835-ben.) A hazai vasúthálózat kiépítésének gondolata, jórészt gróf Széchenyi István 1832-es angliai utazásának hatására született meg. Az 1836. évi XXV. törvénycikkben kijelölték az ország fő közlekedési útvonalait, ösztönözve egyaránt a belvízi hajózás, az útépítés és a vasutak fejlesztését. A vasútépítésben két tőkéscsoport volt érdekelt, akik egymással ellentétes vonalvezetést képzeltek el. Abban mindkét fél egyetértett, hogy Pest és Buda mielőbbi összekötése Béccsel az elsőszámú cél, lehetőleg a legrövidebb úton, a Duna-völgyét követve.
Duna-parti kérdések
A báró Georg Sina (Sina György) bécsi bankár vezette érdekcsoport a jobbparti, Bécs – Győr – Ószőny – Tata – Buda kapcsolatot kívánta kiépíteni. Sina terve már jóval korábbra nyúlt vissza, igaz, eredetileg csak egy Bécs – Schwechat – Bruck an der Leitha – Moson – Győr (Gönyű) vasútvonalat szeretett volna építtetni két szárnyvonallal (Bruck an der Leitha – Pozsony és Bécsújhely – Sopron). Az Al-Dunáról érkező gabonával rakott „bőgőshajók” a Gönyű-Győr vonalnál feljebb ugyanis már nem tudtak hajózni, a gabonát a gönyűi kikötőben ki kellett rakodni, és onnan társzekerekkel Bécsbe szállítani. A vasútépítési terveket 1836-ban Sina felterjesztette a birodalmi kormányzatnak, és 1838. január 2-án az előzetes vasútépítési engedélyt is megkapta. 1838. március 20-án került sor a Wien-Raaber Eisenbahn-Gesellschaft (Bécs-Győr Vasút Részvénytársaság) megalapítására 12,5 millió osztrák értékű forint részvénytőkével, amelyből 8,5 milliót Sina jegyzett. A győri városatyák azonban nem lelkesedtek a jelentős vízrendezési munkákkal is járó terv iránt, és főleg az aggasztotta őket, mi lesz, ha a vasútvonalat mégis továbbépítik kelet, azaz Buda felé: Győr ebben az esetben elveszíti előnyét a kereskedelemben. Sina eredeti tervére a végső csapást az jelentette, hogy 1839-re üzleti ellenfele, Salomon Rotschild és annak pesti üzletársa, szitányi Ullmann Móric már megkezdte a Pestet Béccsel összekötő balparti vasútvonal, a Magyar Középponti Vasút előmunkálatait, amely az ausztriai Gänsendorfnál csatlakozott volna az osztrák Nordbahnhoz. Bár a Bécs-Győr vasútvonalból 15 kilométernyi már elkészült, Sina 1842-re úgy látta, a konkurencia miatt már nincs értelme a munkát folytatni, és a vasútépítés leállítását kérte Bécsben. Ehhez a birodalmi kormányzat nem járult hozzá, sőt élve azon jogával, hogy Sina nem kapott kizárólagosságot a vasútépítésre, a vonal osztrák szakaszának építését állami kézbe véve folytatták Gloggnitz felé, viszont a magyarországi szakaszokra adott koncessziót visszavonták. Ennek fényében a Magyar Középponti Vasút ellenében benyújtott Bécs – Győr – Ószőny – Tata – Buda vonalvezetés a Bécs-Győr vasút továbbgondolása, de a kortársak és az utókor is meg volt győződve arról, hogy Sina az Ószőny és Buda közti vonal megépítését nem gondolta komolyan. Széchenyi saját érdekétől is vezérelve Sina tervét támogatta, mert a báró esetleges sikere reményt adott arra, hogy megépül a Sopron-Bécsújhely vonal, amely a nagycenki Széchenyi birtokot kapcsolta volna be az osztrák birodalmi vasúthálózatba. Az Ullmann Móric által képviselt, a Duna balpartján közvetlenül vezetett Pest –Vác – Párkány-Nána – Érsekújvár – Pozsony – Marchegg irányú összeköttetést biztosító vasútépítési koncepciót a hazai politikai életből Kossuth támogatta a leghatározottabban. A két fél között nemegyszer elfajuló vitában még a „nemzetiségi kártya” is előkerült: Kossuthék azzal vádolták Sináékat, hogy az ő tervezetük zömmel nemzetiségiek által lakott vidéken vezet át (az országhatártól Győrig zömmel németek által lakott területen, Ószőny és Buda között szlovákok és németek lakta hegyvidéken), míg Ullmannék koncepciója Pesttől Pozsonyig szinte színmagyar területen haladna. A kétféle vonalvezetési koncepció közül végül a Kossuth által is támogatott „nemzeti” álláspont került ki győztesen, és az Ullmann-féle csoport kezdhette meg a vasútépítést. Sina visszatért az ausztriai vasútépítésekhez.
Pest és a vasúttársaság háborúja
A vasút építtetői 1837-ben kapták meg a vasútépítési koncessziót, és Ullmann Móric meghívására a porosz Karl Friedrich Zimpel két év alatt készítette el az építkezés terveit. Zimpel anyagi és személyi jellegű viták miatt hamarosan távozott Magyarországról, emiatt – és az 1840-1841-es gazdasági válság hatására – a munka hároméves késést szenvedett. A Helytartótanács 1844 januárjában hagyta jóvá az építkezés terveit, majd létrejött a vasútépítést felügyelő Magyar Középponti („központi”) Vasúttársaság (Ungarische Zentralbahn), és az Ullmann-féle Pesti Magyar Kereskedelmi Bank hiteleinek köszönhetően hamarosan kiírták a beszerzési pályázatokat is. Ullmannék 1844 augusztusában 46.200 pengőforintért megvásárolták a leendő pesti pályaudvar helyét, a Szervita-rétet. Az első magyar gőzüzemű vasútvonal építése a vasúttársaság lobogójának kitűzésével (vagyis a terület jelképes birtokba vételével), és az első ünnepélyes kapavágással vette kezdetét 1844. október 5-én. Az építési munkálatokat August Wilhelm Beyse főmérnök irányította, ő azonban egy év után távozott, és a helyét Lachner Károly vette át. 1845 márciusában Zitterbarth Mátyás tervei szerint a pesti indóház építését is elkezdték. A munkálatokat késleltette a Pest szabad királyi város és a vasúttársaság közötti konfliktus. Pest városa a külterületein vasútépítés céljára a nyomvonal 10-24 öl szélességű területét ingyen átengedte a vállalatnak, azonban 1844. november 11-én a város küldöttsége az építkezés leállítását követelte, mert véleményük szerint a vasúttársaság az engedélyezett maximum 24 öl szélességnél nagyobb területen kezdett földmunkákba. A helyszínre siető Beyse főmérnök közölte, tudatában vannak, hogy meghaladták a 24 öl szélességet, de a kifogásolt területre egy őrház épül, és annak területét a vasútvállalat megváltja majd a várostól. A küldöttség a választ nem fogadta el, erre Beyse nem éppen diplomatikus modorban közölte, hogy a vasútépítés területén ő parancsol, és a küldöttség eltávolítását rendelte el. A vérig sértett pesti küldöttség azonnal panasszal élt József nádornál.1844-ben Pest városa a pályaudvar ügyében is támadásba lendült, mert a városatyák úgy látták, nem szolgálja a nemzet érdekét, ha csak egy központi pályaudvar épül. Aggódtak, hogy a pesti pályaudvar „tranzit” állomássá süllyed a Bécsből induló vonatok számára, ezért egy másik pályaudvar építését próbálták kierőszakolni a szolnoki vonal számára. A pesti városi tanács ellenkezése odáig fajult, hogy a vasúttársaság által az 1836. évi törvényben rendelt kisajátítási kötelezettségének sem tettek eleget, amikor a vasúttársaság egy újabb telekre tartott igényt. Ezen felbátorodva megjelentek a privát ügyeskedők is, akik a saját pecsenyéjüket sütögetve mondvacsinált okokkal követeltek kártérítést a vasútépítőktől (például belvíz öntötte el a földjüket, mert a vasútépítés során átvágták a belvíztől védő gátat – holott a vasúttársaság vízelvezető csatornákat és átereszeket építtetett). Az egyre parttalanabbá váló viaskodást és a beadványok százait megunt Helytartótanács 1845. áprilisban úgy határozott, megtiltja Pest szabad királyi város tanácsának, hogy adminisztratív eszközökkel akadályozza a vasútépítést, és kölcsönös megegyezésre szólította a feleket. A város és a vasúttársaság közti „békekötésre” 1845. november 19-én került sor, amikor a vasúttársaság 12.170 aranyforint kártérítést fizetett be Pest város pénztárába a kijelölt vasúti nyomvonal többszöri megsértéséért, átlépéséért; illetve az elárasztott területek lecsapolásának kártérítéseként, valamint hogy a város a vízlevezető csatornáit a vasúttársaság által a pálya mentén kiépített csatornahálózatba bekösse, és ezt a vasúttársaság „tűrni köteles” (!) legyen. Így – bár számos kérdésben nem volt igaza –, a vitából mégis Pest szabad királyi város került ki győztesen.
Sikeres átadás a botrány árnyékában
Alig ült el a város és a vasúttársaság háborúja, amikor kirobbant az újabb botrány: az Augsburger Allgemeine Zeitung hasábjain 1845 karácsonyán egy bizonyos Zöppritz kereskedő aláírásával egy olyan cikk jelent meg, amely korrupcióval és bennfentes üzleteléssel vádolta meg Ullmann Móricékat, beszámolt a vasútépítő munkások között tomboló tífusz- és kolerajárványról, valamint arról, hogy a betegek ellátása és a halottak tisztes temetése érdekében a vasútvállalat semmit sem tesz. A cikket jegyző „Zöppritz kereskedő” valószínűleg az elbocsájtott Beyse főmérnök álneve volt. A cikk nyomán hamar botrány robbant ki, ennek hatására V. Ferdinánd király a Helytartótanácsot egy vizsgálóbizottság megalakítására utasította. Beyse főmérnök és a vasútvállalatot igazgató Ullmann Móric között már a kezdetektől konfliktus állt fenn, mert Beyse a visszaéléseket elkerülendő, minden külső beszállítót egyenként meg akart versenyeztetni, hogy a legkedvezőbb áron a legjobb minőséget vásárolják meg. Ullmann viszont teljesen a saját rokonait (például csődbüntettért többször elítélt testvérét, Frigyest) és közeli üzlettársait kívánta megrendelésekhez juttatni. A Helytartótanács első vizsgálata során a meghallgatott személyek döntő többsége Beyse mellett vallott, kivéve az Ullmann Mórichoz anyagilag kötődő személyeket. Meglepő változás állt be a vizsgálat második szakaszában, amikor a tanúk addigi vallomásaikat sorra megváltoztatva, szinte mártírként tüntették fel Ullmannt, az „első zsidó magyar nemesembert”, aki a „csaló német” Beyse-vel szemben a nemzeti érdekeket védte. Hogy Ullmann nem volt teljesen ártatlan a vádakat illetően, igazolja, hogy 1846. május 17-én lemondott a vasúttársaság igazgatói pozíciójáról. Miután a vasútvonalat tervező Zimpel még 1839-ben felmondott, Beyse pedig 1845 novemberében szintén leköszönt, az építést Lachner Károly építészeti igazgató és Wurmb Kornél cs. kir. mérnökkapitány fejezte be. A Középponti Vasút első mozdonyait a belgiumi Cockerill gyár építette. A mozdonyok szétszedve, részben szárazföldi, részben vízi úton érkeztek Magyarországra, és a gyártócég Pestre küldött képviselőjének irányításával szerelték össze azokat. A PEST és BUDA mozdonyok kazánvizsgálatát Jedlik Ányos fizikaprofesszor végezte 1845. október 4-én és 5-én. Az első hazai mozdonyveztetők Pesti Ferenc (BUDA mozdony) és Klainkovszky Ottó (PEST mozdony) voltak, akiket Thomas Young cumberlandi és Konrad Patzenhoffer nürnbergi gépészek képeztek ki. 1845. november 10-re meghirdették az első nyilvános próbamenetet a pesti Indóház (ma: Budapest-Nyugati pályaudvar) és Palota megállóhely (ma: Rákospalota-Újpest állomás) között István főherceg, József nádor fia és képviselője jelenlétében. December elején felvették az üzemet a Palota megállóhely és Dunakeszi állomás közti vonalszakaszon is, a próbajárat 24 perc alatt tette meg a pesti Indóház és Dunakeszi állomás közti távot. Végül 1846. július 15-re minden készen állt, hogy a Magyar Középponti Vasút, első, Pest-Vác szakaszát ünnepélyesen átadják a forgalomnak.