„Teljes erővel folyik a szegedi vasúti híd roncsainak a kiemelése. A búvárok 10 méterrel a víz tükre alatt a sebesen sodró, átláthatatlan vízzel küzdve, tapogatódzva keresik a roncsot, hogy megállapítsák pontos fekvését. A roncskiemelő különítmény július elsején kezdte meg bravúros munkáját. (…) Remény van arra, hogy hónapon belül eltűnnek a mederből a hídroncsok és ideiglenes pillérmaradványok” – írta 1947. július 15-én a Vásárhely Népe című lap, de a cikk lelkes szerzője bizonyosan nem gondolta, hogy ez lesz az utolsó tudósítása, amit a szegedi vasúti hídról ír. A 1858 óta álló műtárgy három évvel korábban pusztult el, de az újjáépítés lázában szó sem volt arról, hogy ne pótolnák; arról meg különösen nem, hogy 75 évvel később mindez nem lesz egyéb, mint egy egyre halványuló közlekedéstörténeti emlék.
Francia kapcsolat
Amikor 1847. szeptember 1-jén megnyitották a Pest–Cegléd–Szolnok vasútvonalat, nemcsak a debreceni folytatás tervei voltak készen, de a Cegléd–Kecskemét–Szeged– Temesvár vonalé is, a szabadságharc miatt azonban az építéséről szó sem lehetett. Bukása után azonban az osztrák állami vasút szinte azonnal munkához látott. 1853. szeptember 3-án átadták a (Kiskun) Félegyházáig tartó szakaszt, 1854. március 4-én már Szegedig közlekedtek a vonatok, de a tiszai átkelés még megoldásra várt. Noha korábban felmerült, hogy a vasút – bácskai kerülővel – a vajdasági Magyarkanizsánál szelje át a folyót, 1852-ben egyértelműen Szeged mellett tették le voksukat az illetékesek; leginkább azért, mert a vasút így sokkal hamarabb juthatott el a leendő temesvári végállomásra. A híd tervezését a francia Ernest Cézanne-ra bízták, aki a híres Ernest Goüin & Cie vállalat alkalmazottja volt. Ellentétben a kiegyezés után időszakkal, ekkor még nem merült fel hazai szakember bevonása a munkába, és nem csak az osztrák dominancia miatt. A hídon kifejezetten jelentős forgalommal számoltak, ezért már az építkezés megkezdése előtt eldöntötték, hogy rendhagyó módon, a kor szokásaitól eltérően nem egy-, hanem kétvágányos pályát állítanak – a legújabb technológiák felhasználásával. A munkálatok 1857. március 1-jén, a cölöpözéssel kezdődtek. Süllyesztőszekrényeket, ún. keszonokat használtak, miután a folyóban felállított pillércsövekben túlnyomást hoztak létre, ahol a munkások kézi erővel ásták egyre mélyebbre a pilléreket. „Ezt a módszert Cézanne (…) Trger nevű francia kollégája alkalmazta a világon elsőnek 1841-ben, a Loire völgyében fekvő Anger mellett a Loire egyik szigetén, aknamélyítés céljára. A módszert utána Angliában több helyen sikerrel alkalmazták, azonban arról csupán kevés értesülés volt hozzáférhető” – írja Gáll Imre „A szegedi vasúti Tisza-híd története” című tanulmányában (Közlekedéstudományi Szemle; 1992/6.), s ebből az is kiderül, hogy a híd vasszerkezete külföldön készült, és darabokban szállították Magyarországra, hogy itt újra öszszerakják. Jellemző, hogy a helyszínre szállított bonyolult egységeket szegedi és környékbeli munkások szerelték össze a francia tervezőmérnök vezetésével. A híd egyedülálló volt abból szempontból is, hogy Magyarországon itt alkalmazták először a szerkezet elemeit egymáshoz rögzítő vasszegecseket. „Teherhordási képessége oly roppant próbának tétetett ki, mint talán soha más híd. Ugyanis november 24-től 29-ig ezen próbák folyamatosan tartottak, melyek egyike abban állt, hogy egykorúan 30 gőzmozdony, 44 terhelyt kocsi mindegyik 440 mázsát, 6000 darab vassín öszvesen 60,000 mázsát nyomván, teljes 24 óráig a hídra nehezedett” – írta a hídavatás előtt a Pesti Napló a terhelési próbáról, ami olyan látványosság lehetett, amilyen addig sosem volt Magyarországon. Végül másfél évi megfeszített munka után, 1858. december 2-án adták át a hidat, amivel Szeged kereskedelmi és ipari fejlődését is megalapozták.
Trianon: első végállomás
E fejlődést azonban megakasztotta az 1879-es nagy árvíz, melynek során a város nagy része a víz alá került és pusztult el; az árvizet követő újjáépítés három évig tartott. A katasztrófa annyiban érintette a szegedi vasútvonalat, hogy bebizonyosodott: töltése árvízi védekezésre alkalmatlan, illetve, hogy a Tisza medrét ki kellene szélesíteni, ám ennek legfőbb akadálya éppen a vasúti híd volt, amelyet nem tudtak – vagy inkább nem akartak – bővíteni. Annak ellenére sem, hogy az árvíz a műtárgyban nem tett károkat. Az 1879-es katasztrófa csak annyiban érintette a Tisza-hidat, hogy a november eleji karbantartás során kisebb baleset történt, miután állványzatot emeltek az egyik hídoszlophoz, hogy munkások akadálytalanul dolgozhassanak. „Az állvány rakva volt munkásokkal s javában folyt a munka, midőn egy fenyőtalpakból összeállított tutaj ereszködött a vízen lefele. A tutaj-kormányos vagy részeg volt, vagy ügyetlen, mert az irányt eltévesztette s a helyett, hogy az elég tágas hídnyílás közepének tartott volna, tutajában nekiment az állványnak és azt elsodorta. Az emberek mind lepotyogtak róla; szerencsére azonban csak egy esett a Tiszába s azt is kimentették. Hanem a munkásszerszámok mind a vízbe hullottak s odavesztek” – számolt be a Szegedi Híradó, ugyancsak megerősítve, hogy ritka szerencsés kimenetelű baleset történt.
Szeged újjáépítése 1883-ban fejeződött be, így akár jelképesnek is tekinthető, hogy az ekkor induló nemzetközi
luxusvonat, az Orient Expressz is Szegednél szelte át a Tiszát – igaz, csak öt évig. A vasútvonal 1891-ben került a MÁV tulajdonába, ám az ekkor a már több mint 30 éve változatlanul működő, de addigra az egyre nagyobb forgalmat bonyolító híd szerkezete „fáradni kezdett”, s az illetékesek hamarosan meghozták a döntést: a leendő rekonstrukcióig egyszerre csak egy szerelvény lehet a hídon. 1903-ban Kossalka János műegyetemi tanár végzett részletes statikai felmérést, majd javaslatokat is megfogalmazott a felújítással kapcsolatban, ám erre az első világháborúig nem került sor, utána pedig okafogyottá vált. Trianont követően Szeged szinte határvárossá vált, ami azt is jelentette, hogy a híd forgalma folyamatosan csökkent, nem sokkal később az egyik sínpárt is felszedték.
Robbanások után
A gyérülő forgalom ellenére a Tisza-híd a hazai vasúti közlekedés nélkülözhetetlen objektumának tűnt, így nem csoda, hogy 1944-ben a szövetséges bombázók fontos célpontjává vált. Először 1944 júliusában érte találat, majd augusztus 24-én – ekkor már jelentősebb károkat is okozva –, bár a forgalom még nem állt le. Azonban tíz nap múlva, amikor a bombák beszakították az egyik medernyílás áthidaló zerkezetét, amely a folyóba zuhant és alátámasztó pillérét is magával rántotta, a vasúti forgalmat be kellett szüntetni. A tragédia ezzel nem ért véget: a híd megmaradt részeit 1944. október 9-én visszavonuló németek robbantották fel. Azonban a szegedi vasúti átkelés hamarosan ismét biztosítva volt; a híd roncsaitól 20 méterre, fajármokra ideiglenes szerkezetet építettek, s ezzel már 1944. november 12-én megteremtették a vasúti összeköttetést a Tisza fölött. Az ideiglenes híd 1946. december 6-ig bírta: forgalmát azután szüntették meg, hogy nem sokkal korábban helyreállították az algyői és a csongrádi vasúti hidakat, így biztosítva a dél-magyarországi tiszai átkeléseket vasúton. Az azóta eltelt 75 évben többször is előkerült az új szegedi vasút híd ideája, de megvalósítása továbbra is várat magára. Annyi biztos, hogy a régi vasúti híd helyén nem építhető már új műtárgy a város terjeszkedése miatt. A szegedi vasúti hídnak csak az újszegedi hídfője maradt meg (romosan, összefirkálva), amelyre 1988. május 6-án, a híd felépítésének 130. évében helyeztek el emléktáblát.