A XIX. századi Magyarországon az utazásoknak jól bejáratott rendszere alakult ki. Télen, amikor a 4-5 méter belmagasságú paloták szobáit, termeit nem lehetett befűteni, az arisztokrata és nagypolgári családok a házaikat néhány megbízható cseléd felügyeletére bízták és egy mediterrán klímájú területre utaztak telelni. Az arisztokraták zömmel a francia és az olasz Riviérát kedvelték, a nagypolgári családok Abbáziába (ma: Opatija, Horvátország) utaztak. A tél végét a báli szezon kezdete jelezte. Nyáron ennek pont a fordítottja zajlott le: kánikula idején a nagypolgárság és az arisztokrácia a Monarchia hegyvidéki, hűvösebb régióiba utazott „fürdőkúrára”: az ausztriai Badenbe, a csehországi Karlsbadba és Marienbadba, illetve Magyarországon belül a tátrai Trencséntepliczre vagy Ótátrafüredre, illetve a dél-erdélyi Herkulesfürdőre.
A balatoni „idegenforgalom” kezdeteiről – amelyet helyesebb ekkor még szállásadásnak nevezni – 1748-ből származik az első adat, amikor a füredi savanyúvíz-források közelében felépült az első vendégfogadó. 1795–1798 között épült a füredi copf stílusú Horváth-ház, ahol szállóvá alakítása után 105 vendégszobát alakítottak ki. Ez az épület – amely 1825 óta a hagyományos füredi Anna-bálok helyszíne – a reformkori értelmiség egyik találkozóhelye volt. Az 1800-as évekbeli hazai turizmus a század végéig a Balaton vidékéről csak Füredet ismerte, mint a korabeli társasági élet központját. A tó vidékének első nyaralótelepei, villái, a magyar nagypolgári közönség igényei szerint a XIX. század végén épültek ki: 1893–1894-ben Siófok, 1895–1896-ban Balatonföldvár és Fonyód strandja és nyaralótelepe emelkedett ki a földből.
Különvonat a borhétre
A századfordulóra már húsz, nyaralóhelyként számon tartott vízparti település közül lehetett választani. A Balaton „fővárosa” ekkor Siófok volt. A város annak is köszönhette népszerűségét, hogy a császári-királyi Déli Vaspálya Társaság (Déli Vasút) vasútvonala 1861 óta a település mellett vezetett, két évvel később már Siófok vasúti megállója is felépült, így a fővárosból könnyen megközelíthetővé vált. A balatoni idegenforgalom és a tó fejlesztésére alakult meg 1904-ben a Balatoni Szövetség, amely eredményes lobbitevékenységének köszönhetően valósult meg a tó északi partján a sokszor kezdeményezett, de addig mindig elbukó vasútépítés terve. A 114 km hosszú Börgönd–Tapolca fővonalon 1909. július 1-jén indult meg a forgalom. Gyökeres fordulatot jelentett a hazai idegenforgalomban az első világháború elvesztése és Magyarország területének megcsonkítása: a hazai üdülőhelyek a Balaton kivételével a trianoni határokon kívülre, az ellenséges kisantant országok területére kerültek. Az 1920-as évek Balaton-politikáját már ezek a viszonyok határozták meg. Feladták a külföldi, tehetős turisták Balatonra csábításának gondolatát, és a hangsúlyt a magyar „úri középosztályra”, főként a tisztviselői osztályra helyezték, őket kívánták a balatoni turizmus célpontjává tenni.Számítva a személygépkocsi-forgalom fejlődésére, a döntéshozók a Balatont „körülautózható” műút kiépítését irányozták elő, valamint a vasúti közlekedés modernizálását és a Tihany–Szántód-komp fejlesztését kívánták megvalósítani. Balatoni borhetet szerveztek, amelynek megnyitója mindig Balatonfüreden volt, erre az eseményre pedig a MÁV különvonatokat indított Budapestről. 1928-ban létrehozták a Magyar Királyi Balatoni Intéző Bizottságot. A tó és környéke látogatottsága nagy mértéket öltött, Cholnoky Jenő 1929-ben már évente százezer nyaralóról írt, 1934-re ez a szám évi 145 ezer főre nőtt. Ekkor a Balaton környékén már 269 szálloda és panzió működött 5659 vendégszobával.
Filléres gyorsok
A gazdasági válságot követően jelentősen visszaesett vasúti személyforgalom fellendítésére olasz mintára bevezették az ország kiemelt idegenforgalmi pontjaira közlekedő „filléres gyors” vonatokat: a kizárólag harmadosztályú kocsikból összeállított vonatokon 75%-os menetdíj-kedvezménnyel lehetett utazni. Az 1936-ban alakult Országos Magyar Vendégforgalmi Szövetség közgyűlésén fogalmazták meg először, hogy a szerényebb jövedelműek is „hasznos fizetővendéggé” válhatnak a számukra elérhető árú, olcsó, ámde a modern kor kultúrigényeinek megfelelő szálláshelyek kialakításával. Néhány év múlva a Balaton szálláshelyei nyaranta teljesen megteltek, 1938-ban 474 szálloda és panzió működött 7997 vendégszobával, amely az ország összes szállodai férőhelyeinek 57,7%-át adta.
Újra benépesült
A második világháború minden addiginál komolyabb mértékben szétzilálta a dualizmus kora óta gyakorlatilag változatlan társadalmi struktúrát. A kiépülő államszocialista rendszer új embereszménye, pillére a dolgozó munkás-paraszt lett. A kommunista propaganda szerint az „úri osztály” elzárta a lehetőségeket a munkásosztály előtt még a balatoni nyaralásokat illetően is. Eddig a Balaton az uralkodó osztályé volt, most már a népé! – hangzott a szlogen. A világégést követően a helyi turizmus viszonylag gyorsan magára talált, bár jelentősen átalakult a háború előtti jellegéhez képest. A külföldi beutazó turizmus szinte teljesen megszűnt, a hazai belső turizmus került a fókuszba. 1949-től a Szakszervezetek Országos Tanácsa (SZOT) építkezésekbe fogott a Balaton körül és a legnagyobb államosított szállodák, panziók is az irányításuk alá kerültek. A szakszervezeti beutalók keretében a Balatonra utazók száma ugrásszerű növekedésnek indult, az üdülővendég-forgalom 1960-ra hozzávetőleg a húszszorosára növekedett, ezzel szó szerint is tömegturizmussá vált. Az 1956-os forradalom leverése utáni enyhülés és nyitás keretében előbb a „testvéri” szocialista országok turistái jelentek meg a kölcsönös vízummentességi megállapodások következtében, majd óvatos nyitás keretében előbb szervezett keretek között, később már egyéni beutazással is egyre több nyugati, zömmel osztrák és nyugatnémet vendég érkezett. 1969-től az új gazdasági mechanizmus hatására engedélyezték a partközeli, mezőgazdaságilag nem művehető területek üdülőcélú felparcellázását. 1971-ben elkészült az M7-es autópálya Zamárdiig tartó szakasza, ettől kezdve az üdülőforgalom a vasútról az autópályára tevődött át, további környezeti károsítást okozva.