– Helló! Halihó! Szép jó reggelt mindenkinek! – köszöntötte hangosan barátait Teó, a villanymozdony. – Ma szerencsére csodálatos időnk lesz – állapította meg Teó, miközben az eget kémlelte. – A hőmérséklet ideális, az ég kék, sehol egy felhő, teljes a szélcsend és alacsony a páratartalom. Még hajnali köd sincs. Szuper! – és a mozdony már ment is feljegyezni a legfrissebb adatokat.
– Reggelt! – pöfögték néhányan unottan. – Minek ez az állandó hajcihő? Ha esik, esik, ha fúj, fúj, nekünk akkor is mennünk kell – károgtak néhányan, de a kék-fehér mozdony csöppet sem foglalkozott ezzel, Teó ugyanis csak a tudománynak élt, és persze az utasoknak. Messze hátul, a peronoktól távol, de még a mozdonyszínen is túl állt egy kis házikó, sokan azt sem tudták, hogy létezik. Pedig csoda dolgok történtek ott, ez volt ugyanis Teó titkos birodalma, ahol a jegyzetein és a megfigyelésein kívül egy hatalmas gépezetet is működtetett. A kis ház tetején radarok és szondák sorakoztak, mellettük szélmérő forgott, a falon hőmérő volt.
Nem hiányozhatott a csapadékmérő sem, a bejárat felett pedig Teó büszkesége, egy barométer állt. Az időjárás-előrejelző szerkezetet a mozdony saját maga fejlesztette, és egy kis fűtőházban rejtette el, amelyből jó idő esetén előjött egy mozdony, rossz idő esetén viszont bent maradt. És ez még mind semmi! Teó az épületen belül egy egész időjóscsapatot foglalkoztatott. Különleges, üvegfalú masinájában hangyák meneteltek és békák kuruttyoltak – mindezt persze tudományos alapon. A villanymozdony esténként a feljegyzéseit és a statisztikáit nézte, hatalmas táblázatokat hasonlított össze, ami alapján tűpontos előrejelzéseket készített nemcsak a következő napra, hanem egy-két hétre előre is. Egy őszi napon azonban váratlan dolog történt, pedig ez a reggel is úgy indult, mint máskor. Teó vidáman köszöntött mindenkit, majd ki lelkesebben, ki lustábban ment a dolgára. Délutánra ugyan jósolt egy kis esőt, de ebben nem volt semmi extra. Mindenesetre indulás előtt még egyszer hátrament a kis házhoz, ahol különös érzés kerítette hatalmába. A békák néma csendben várakoztak, még csak elő sem bújtak, meghúzódtak a levelek alatt, pedig ilyenkor már mindig kint szoktak ugrálni.
– De ha nagy eső jönne, hangosan brekegnének – tanakodott magában a mozdony. – Mindenesetre furcsa. Meglehetősen furcsa… Nézzük, mit csinálnak a hangyák! – mondta hangosan, majd elgondolkodott. A hangyák ide-oda szaladgáltak. – Mi a szösz van ezekkel? – értetlenkedett Teó. – Most vagy erre, vagy arra, ilyen összevisszaságot még nem láttam. Sokáig azonban nem tanulmányozhatta a viselkedésüket, mert indulnia kellett, előtte azonban vetett még egy pillantást az időjárásjelző mozdonyra, ami egyértelműen jó időt jelzett. Teót ez valamelyest megnyugtatta, és már rohant is dolgozni. Útközben a barátainak, Kormányosnak, a volánbusznak és Szakinak, a HÉV-mozdonynak is elmesélte a rejtélyes jelenséget, de ők is értetlenül álltak az eset előtt. Amint Teó visszatért az útjáról, azonnal a kis házhoz sietett, ahol nem akart hinni a szemének: az ajtó fölötti mozdony folyamatosan ki-be járt, előre-hátra, előre-hátra, majd letört a fűtőház ajtaja.
A békák olyan hangosan brekegtek, mint még soha, de nem ám a vízparton, ahol mindig koncertezni szoktak! Nem! Hanem elbújva, fedezékben, szinte kiabáltak. A hangyák pedig tömött sorokban vonultak, ráadásul még a tojásaikat is magukkal vitték. Teó gyorsan a jegyzeteihez sietett, lapozott, számolt, tervezett, majd felkiáltott: – Jaj, ne! – és rohant riadót fújni. – Árvíz? Ne viccelj, Teó! – nevettek a többiek. Ha árvíz közeledne, arról már rég tudnánk, hiszen emelkedne a folyók vízszintje. – Nem-nem-nem! Nem árvíz, villámárvíz – hadarta izgatottan Teó. – Azt hiszem, délután villámárvíz fogja elönteni a környéket. Voltak, akik nem hittek Teó előrejelzésének, hiszen egy kis eső még nem a világ vége. Voltak, akik megijedtek, és voltak, akik nem tudták, most mitévők legyenek. – Tervet kell készítenünk, és azonnal munkához kell látnunk – szólalt meg végül Szaki, a HÉV-mozdony. – Ha valóban ekkora eső és vihar csap le ránk, az autók biztos, hogy nem fognak tudni közlekedni, mindenkit nekünk kell majd biztonságban hazajuttatnunk. Kormányos, te szervezd meg a mentesítő buszokat, addig én kitalálom, hogyan védhetjük meg a síneket és a hidakat. A volánbusz egy magaslatra terelt egy egész flottányi buszt, ott várakoztak készenlétben.
A mozdonyok teherkocsikkal szállítottak homokzsákokat a vasúti töltésekhez. A kritikus részeken az egész töltést fóliával is becsomagolták, hogy ki ne mossa a víz a köveket a sínek alól. A HÉV-alagutakat a biztonság kedvéért már most lezárták. – De mi lesz a vasúti hidakkal? – tanakodott továbbra is Szaki, amikor hirtelen felkiáltott: – Kő kell ide! – A hidakra tehát kövekkel megrakott vasúti kocsikat húztak, hogy lesúlyozzák azokat. – No, ezzel megvolnánk – nyugtázta Szaki, de esőnek egyelőre híre-hamva sem volt. Eltelt egy óra, kettő, de semmi. Ám ekkor hirtelen hatalmas szél kerekedett, és megjelent néhány esőcsepp a járművek szélvédőjén. Majd megint semmi. – Ennyi? Két csepp eső miatt dolgoztunk ennyit? – kérdezték páran, de alighogy ezt kimondták, leszakadt az ég.
Mintha dézsából öntötték volna a vizet, egy perc után már az utakon hömpölygött az áradat, a csatornák nem tudták elnyelni a vizet. Az autók elakadtak, az emberek menekültek, a szél törte az ágakat és fákat csavart ki. A mozdonyok és HÉV-ek vártak és kitartottak, a buszok pedig elindultak az utasokért. Hatalmas kerekeikkel a nagy vízben is egész jól haladtak. Az ablakból egy kisfiú csodálkozva szólt oda az anyukájának: – Ott úszik egy autó! – S valóban. A víz felkapott néhány kisebb kocsit, és vitte magával. Teó és Szaki ekkor összezártak, és finoman felfogták az úszó járgányokat. A villámárvíz nem tartott sokáig, mégis annyi eső esett egy óra alatt, mint egyébként három hónap alatt szokott.
Az utakon és a síneken még néhány napig takarítani kellett, de senkinek sem esett a baja, és a gondos előkészületeknek hála, nem keletkezett nagy kár. Teó rengeteg köszönőlevelet kapott, és a levelek között ott lapult egy meghívó is. Mindhármukat várták egy közös ünneplésre a Vasúttörténeti Parkba. A három jó barát egyszerre érkezett, s amikor begurultak a nagy csarnokba, akkor jött az igazi meglepetés. A reflektorok rájuk irányultak, és mindenki őket tapsolta. Még kitüntetést is kaptak a találmányukért, segítőkészségükért, kitartó munkájukért. Teó díja most is ott lóg a kis ház falán, és azóta is ugyanolyan lelkesen mondja minden reggel az időjáráselőrejelzéseit.
Írta: Csohány Domitilla
Illusztráció: Győri Zsolt