Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy dimbes domb. Domb tetején kerek erdő, erdő mélyén kerek mező. Mezőn virág rengeteg, kedvesek és színesek. Nap sütötte, szellő fújta, eső gyakran meglocsolta. Csodahely volt, kétségtelen, szebbet el sem képzelhettem. Odamenni – de jó lenne! Futni be a közepébe! Puha fűben hemperegni, csokrot szedni, gyönyörködni… Aztán várni csendben, meglapulva: ki lakik itt, s ki jár erre? Rigó fütyül, lepke repül, száll virágról virágra, kóstolja a finom nektárt, örömtáncát eljárva. Amott őzgidácska legelész, erre rókakölyök egerész…
Ám e kerek mező a kerek erdő közepén olyan, mintha nem is létezne. Ember ide be nem léphet, ösvényét titok övezi. Ki erre jár az erdőben, körbe-körbe bolyong csak. Bárhogy keres, bárhogy kutat, a mezőre nem talál utat. Mert e mező, nemcsak mező, kincset rejt a föld alatt. Odalenn a mélyben, üregek ölelésében nyuszisereg szorgoskodik éjt nappallá téve. Tojáshalom áll előttük, közeleg a nagy ünnepük, mindet ki kell festeniük, ez most a fő ügyködésük. Pingálnak és színeznek, díszítenek lelkesen, ha így haladnak, baj nem lesz, minden tojás hímes lesz. Nagy volt hát a sürgés-forgás, ment a munka ezerrel, amikor az egyik nyuszi így kiáltott: – Nincs több festék! Mi lesz most? Nagy gondban voltak szegény nyulak, fűhöz-fához szaladtak, de hiába az igyekezet, nem lett festék sehol sem. Mit volt mit tenni, útra kellett kelni, a legbátrabb köztük nyúlcipőt kötött. Elindult a mezőn túlra, a kerek erdőn is átugrálva, oda, hová nyuszi, pláne, ha húsvéti, nem téved soha…
Így történt, hogy Pamacs, a legbátrabb húsvéti nyúl nem titokban és nem húsvét hajnalán, hanem jóval azelőtt, fényes nappal átkelt a kerek erdőn, s elmerészkedett az emberek világába. Csak futott és futott, villámgyorsan cikázva, hogy valahol festékre leljen, és idejében visszaérjen azokkal, hiszen az mégsem lehet, hogy a gyerekeket idén közönséges tojásokkal lepjék meg! A nagy igyekezetben úgy tepert Pamacs, hogy szét sem nézett, amikor az úttesten száguldott keresztül. Az első úton szerencséje volt, nem jött semmi. A másodiknál szintén üres volt az úttest. A következőnél azonban egy hatalmas dudálás és fékcsikorgás után riadtan nézett fel az út közepén. Egy óriási sárga volánbusz satufékezett és állt meg a bajuszától néhány centiméterre. Pamacs riadtan és hálásan nézett fel a buszra, aki ijedtében úgy ráripakodott a kis fülesre, hogy az szólni sem tudott, csak az orrát mozgatta szédületes gyorsasággal. Miután mindenki megnyugodott, a kis ugribugri elmesélte, mire fel ez a nagy sietség, és hogy festéket kell kerítenie, de azonnal. Méghozzá nem is keveset! A volánbusz nem igazán értette, miről beszél Pamacs:
– Miért kell egy nyúlnak festék? Mi vagy te, a húsvéti nyúl? – folytatta kacagva. De Pamacs olyan morcosan nézett rá ezután, hogy nem volt több kérdés. – Mit hittél, hogy csak a mesékben létezünk? – kérdezte kissé sértődötten a nyuszi. – És a sok színes hímes tojás? Azok hogy kerülnek húsvétkor a kertekbe? A volánbusz sokáig tényleg hihetetlennek tartotta, hogy személyesen a húsvéti nyúllal cseveg az út közepén, de miután felocsúdott az ámulatból, elkezdett gondolkodni. – Van egy ötletem! Gyere, szállj fel, azt hiszem, tudok segíteni – szólt Pamacsnak, és kinyitotta az ajtaját. Pamacs beugrott, és már robogtak is egyenes a fényezőműhelybe. Volt itt festék bőven! Pamacs kedvére válogathatott. Egy aprócska gond akadt csupán: – Piros és zöld festéketek nincs véletlenül? – kérdezte a volánbuszt, mert azt sehol sem talált. – Nekünk nincs, de a barátaimnál biztos akad – felelte a busz, és már száguldottak is tovább a vasúti és a HÉV-fényezőkbe…
Így esett a nagy eset, hogy egy busz és a barátai mentették meg a húsvétot. Mert nincsen húsvét hímes tojás nélkül! Szaladj, nézd meg Te is, hátha meghozta már a nyuszi!
Írta: Csohány Domitilla
Illusztráció: Győri Zsolt