Az erdő a legszebb arcát mutatta. Fent a fákon és lent a földön is mindenhol színes levelek tarkálltak, sárgák, barnák, vörösek, a nap még szépen sütött, igazi kirándulóidő volt. A gyerekek legnagyobb örömére pedig elkezdődött az őszi szünet, ezért a Széchenyi-hegyi Gyermekvasúton nem is volt megállás! Bendegúz, a kis csíkos mozdony és barátai alig győzték húzni a kocsikat fel a hegyre, le a hegyről. Bendegúznak az út során több kedvenc szakasza is volt, de legeslegjobban mégis az alagutat szerette.
Egymás között sokszor rendeztek versenyt a mozdonyok, ki ér át gyorsabban a hosszú, sötét alagúton. A legtöbbször Bendegúz nyert, hiszen nagyon erős mozdony volt, csak úgy süvített a hegy belsejében. Néha azon is versengtek, hogy ki a leghangosabb, az alagút ugyanis mindig felerősítette a dudálást. Csak úgy zengett a hegy! Ebben Panni gőzös volt a bajnok, sípolása mindennél és mindenkinél hangosabb volt.
A nagy versenyeknek állandó nézőközönsége is akadt. Az erdő állatai ilyenkor mind összegyűltek és szurkoltak barátaiknak. Az énekesmadarak, rókák, vaddisznók, borzok, csigák, békák sorra ott álltak a kijáratnál és hatalmas üdvrivalgással köszöntötték a mozdonyokat. Szerették az alagút-versenyeket, de azt is tudták, hogy számukra az veszélyes hely, oda csak a mozdonyok mehetnek be. Minden évben ez volt az első szabályok egyike, amit az erdei óvodában megtanítottak a kölyköknek:
Sínek között nem lépkedünk,
alagútba sosem megyünk,
váltót-jelzőt nem piszkálunk,
kukákat sem borogatunk.
Az egyik délután Dugónak, a süldő vadmalacnak azonban merész ötlete támadt. Gyorsan összehívta hát barátait, és kupaktanácsot tartottak. Kitalálták, hogy maguk között is megrendezik az alagútátfutó bajnokságot. Egyedül Csiga Dani tiltakozott, de hiába mondta, hogy ez rossz ötlet, sőt, nekik oda tilos bemenni, a többiek nem törődtek vele. Volt, aki még ki is nevette, hogy ezt csak azért mondja, mert úgyis ő lenne az utolsó. Az állatkölykök elindultak hát az alagúthoz, és elkezdődött a verseny. A békák átugráltak, a harkályfióka villámgyorsan átrepült, a kis denevér imádta a sötétben száguldást, a sünök közül volt, aki labdává gömbölyödött és úgy gurult át, hogy még gyorsabb legyen, a rókafi könnyen átszaladt. Dugó is simán átért, most érdekes módon nem állt le földet túrni…
Már csak egyedül Edi, a kis őzgida volt hátra. Mindenki biztos volt benne, hogy ő is gyorsan átér, hiszen olyan kecsesen tud szökellni. Edi nekiindult, a többiek várták az alagút végén, de a gida csak nem jött. Vártak és vártak, de semmi. Valami baj történhetett.
– Be kell érte mennünk – szólt Dugó, de akkor egy nagy sípolást hallottak. Jön a vonat! – Jön a vonat?! – kiáltották egyszerre kétségbeesetten. – Mi lesz most? – jajveszékeltek, de bemenni már nem mertek.
Az alagútba Bendegúz robogott be vidáman. Százszor, ezerszer is átment már az alagúton, vakon is végig tudott rajta menni, de a szeme szerencsére most is, mint mindig, a pályán volt. Valami furcsa tűnt fel neki a félhomályban a sínek között. Akkorát fékezett, hogy csak úgy szikráztak a kerekei, de az utolsó pillanatban sikerült megállnia. A kis őzgidának véletlenül beszorult a lába a sín és a csavar közé, nem tudott kiszabadulni. Bendegúz ügyesen kisegítette a rémült kis őzikét, aki barátaival együtt megfogadta, hogy soha többé nem játszanak sem a síneken, sem az alagútban. A mozdonyokat azonban továbbra is szívesen nézik a távolból, a versenyeken pedig messze elhallatszik a szurkolásuk: Hajrá Bendegúz!
Csohány Domitilla
Illusztráció: Győri Zsolt