– Beszállás! Indulás! Nem érünk rá, tessék egy kicsit jobban sietni! – türelmetlenkedett Dezső, mert már alig várta, hogy a virágzó rétek és mezők mellett zakatolhasson. Dezsőnek, a piros Desiro motorvonatnak egyébként sem erőssége a türelem. Utál késni, várakozni és totojázni, habozni és mélázni, bambulni és tötymörögni. Siet munka közben és siet a mosóban, siet nagyjavításoknál és siet ebédnél a tankolással. Most is rohant – hogy éppen hova? Hát csak úgy. Na jó, azért az utasairól sem feledkezett el, szerette, ha időben, menetrend szerint érkeznek meg úti céljukhoz.
Szóval vígan robogott a tavaszi tájban, miközben minden zöldellt, virágzott és a nap is hét ágra sütött. Kicsattanó jókedvvel nézte a szántóföldeken dolgozó traktorokat, és közben arra jutott, hogy neki bizony a tavasz a kedvenc évszaka. Ilyenkor már nem kell fagyoskodni, nem válnak a sínek jégpályává, de még nincs az a rettentő hőség sem, amikor már a sínek is megolvadhatnak. Ősszel pedig a lehullott falevelek miatt válhat olyan csúszóssá a pálya, hogy könnyen össze lehet szedni egy jó kis késést. De most szerencsére ilyenekről szó sincs… ám a következő pillanatban ijedten kiáltott fel: – Vészfék!!!
Egy nagy, barna, szőrös valaminek az alakja sejlett fel a messzi távolban, s mikor sikerült megállni előtte néhány centiméterrel, Dezső nem akart hinni a szemének. Egy kecske legelészett a legnagyobb lelki nyugalomban a sínek közepén.
– Egy kecske? – döbbent meg a motorvonat. – Mit keresel te itt? Na, gyerünk, tünés innen! – szólt rá, de semmi. A kecske ugyanazzal az unott fejjel rágta tovább a pálya mellől letépett fűcsomót. Dezső dudált egyet, de még mindig semmi. Dudált még egyet, majd még sokat, hosszút is, rövidet is, de a kecske továbbra sem mozdult. Dezső kezdte elveszteni a türelmét. Szólt a mozdonyvezetőnek, hogy szálljon le, és terelje le a pályáról a kecskét. De annak esze ágában sem volt ujjat húzni egy hatalmas bakkecskével, főleg olyannal, aminek óriási szarvai voltak. A mozdonyvezető szólt a jegyvizsgálónak, de neki sem volt elég bátorsága.
A jegyvizsgáló szólt az utasoknak, hátha valaki, de senki. Mindenki csak ült a vonaton, és nézték, ahogy a kecske méla lassúsággal falatozik. Néha előrébb ment egy kicsit, majd újból megállt falatozni. Előrébb ment, falatozott. Ment és evett, ment és evett, több kilométeren át.
Mit volt mit tenni, várniuk kellett, amíg a kecske, ami egyébként a közeli tanyáról szökött ki, hajlandó volt végre távozni a sínekről. Így Dezső nemhogy a menetrendet nem tudta tartani, de új, saját késési rekordot állított fel. Este sokáig fortyogott még magában a szemtelen kecske miatt, de úgy volt vele, hogy többet ilyen úgysem fordulhat elő.
Másnap a Desiro ugyanolyan lelkesen és tempósan vágott neki az útnak, ahogy szokott. Egy darabig jól is ment minden, ám egyszer csak újból előkerült a kecske. Természetesen a pálya közepén. Dezső nem akart hinni a szemének. – Tuti direkt csinálja – gondolta, de bátor vállalkozó most sem akadt, aki szembe mert volna szállni a hatalmas bakkal. Így maradt a döcögés, amíg a kecske nagy kegyesen le nem vonult a sínről.
Dezső biztos volt benne, hogy a kecske direkt csinálta az egészet, csak azért, hogy őt bosszanthassa. Vagy egyszerűen csak imádta a szép, piros vonatokat. Esetleg megtanulta a menetrendet, és azt jött ki ellenőrizni. De mielőtt még ettől is furcsább gondolatok jutottak volna az eszébe, támadt egy remek ötlete.
– Nem fogsz ki rajtam, te nagyszakállú! – kiáltotta, s másnap vidáman vágott neki az útnak. Nem tévedt, a kecske most is ott várta. Ekkor azonban Dezső elővett egy szép, nagy fej, friss káposztát, látványosan meglóbálta, majd egy gyors mozdulattal eldobta, jó messze a sínektől.
A kecske pedig csak úgy szaladt utána! A terv bevált, Dezső aznap már nem késett egy percet sem.
Sőt, ha szép idő van, Dezsőnél most már mindig akad egy kecskecsalogató káposzta – csak úgy, biztos, ami biztos.
Írta: Csohány Domitilla
Illusztráció: Győri Zsolt