– Jó reggelt! Ébresztő, álomszuszék! Vár az iskola! – próbálta kiugrasztani Marcit az ágyból az anyukája – kevéske sikerrel.
– Pont ez hiányzott! – motyogta magában Marci, és egy fordulattal a fejére húzta a takaróját. Marcinak ugyanis mostanában nem volt kedve iskolába menni. Tíz perc múlva az anyukája még mindig ugyanúgy, takaróval a fején találta Marcit az ágyban.
– A téli szünetnek sajnos már rég vége van… – s egy hirtelen mozdulattal elrántotta a sötétítőfüggönyt. De ez sem segített.
– Marci, el fogunk késni! – esett kétségbe az anyuka. Ekkor Marci kishúga, Léna is berohant a szobába, és a bátyja fülébe súgta: – Sajnos ma se m esett a hó, én már megnéztem, de gyere, Trami vár minket! És én amúgy sem szeretnék az óvodából elkésni! Erre Marci nagy nehezen kikászálódott az ágyból, s az utolsó pillanatban sikerült valahogy elindulniuk, ki óvodába, ki iskolába, ki a munkahelyére. Szerencsére nem kellett messzire menniük. Régebben gyalog jártak, de amióta Hódmezővásárhelyen közlekedik villamos, vagyis vonat, pontosabban vasútvillamos, azóta, ha csak egy megállót is, de mindig azzal kellett menniük. Marci ugyanis imádta a vonatokat, közülük is a legnagyobb kedvence természetesen Trami volt, a különleges Tram-Train, ami hol nagyvasúti szerelvényként, hol városi villamosként közlekedett.
A másik, amiért Marci szenvedélyesen rajongott, azok az állatok voltak. Lehettek szőrösek vagy pikkelyesek, tollasok vagy csupaszok, csúszó-mászók vagy repülők… ő szerette az összeset. És ezzel a kishúga is egyetértett. A kis kedvencekért ő is odáig volt. Leginkább egy saját kiskutyára vágytak, de a szüleik hallani sem akartak ilyesmiről. Szerintük egy kutya nem lakásba való. És nagyon sok elfoglaltságot igényel. És néhány nap vagy hét után úgyse foglalkoznának vele, így az is csak az ő nyakukba szakadna. És még vagy ezer kifogást fel tudtak hozni, miért nem lehet saját kutyusuk, de a gyerekek hajthatatlanok voltak. Karácsonyra is azt kértek a Jézuskától. Sőt nemcsak egy kutyát, hanem egy bizonyos kutyát. Oreót. Év végén ugyanis Marciék osztálya ellátogatott egy kutyamenhelyre, ahová ajándékokat vittek a gyerekek az ott élő négylábúaknak. A látogatás egyszerre volt felejthetetlen és szomorú, ugyanis rengeteg tüneményes kutyus várta, hogy hazavigyék őket. Mind lelkesek voltak és kedvesek, és a szemükben ott csillogott a remény, hogy valaki őt válassza. Mert minden kutya jól tudta, hogy családban lenni, élni más.
Ott ő lehet az első számú és egyedüli kedvenc, ott csak neki dobálják a labdát, ott csak őt simogatják, ott csak neki vakargatják a hasát és ott mindig neki járnak a legfinomabb falatok. Ekkor pillantotta meg Marci Oreót, egy apró, fekete-fehér szőrpamacsot. Oreó tökéletes kiskutya volt. Okos szemeivel, huncut vakkantásaival és barátságos közeledésével mindenkit levett a lábáról. Ahogy megérkezett az osztály, őrült ugrálásba kezdett, a farka úgy járt, mintha külön életet akart volna élni és minden gyereknek rettenetesen örült. Mégis, amikor észrevette Marcit, utána már csak az ő közelébe vágyott. Marci alig akart hazamenni. Majd, amikor otthon elmesélte a napját, addig rágta a szülei fülét, hogy hétvégén az egész család elment megnézni a menhelyen lévő kutyust. Lénának se kellett több! Ő is első látásra beleszeretett a kutyusba. A szülők azonban továbbra is hajthatatlanok voltak. Ebben segítségükre volt, hogy karácsonyra egyébként sem lehetett kutyust hazavinni, mert egy kutya nem játékszer és nem csak néhány napra szól. Egy kutya legalább 10 évig tartó gondoskodás és örök barátság. Marci és Léna mégis végig reménykedtek, de hiába. Bármennyire is szuper játékokat kaptak a fa alatt, örömük mégsem volt teljes.
Csak Oreó járt a fejükben. És ahogy a karácsony elmúlt, a két testvér ismét elkezdte a szülők fülét rágni. Mindent megígértek nekik, hogy minden nap többször leviszik sétálni, hogy Léna megfésüli a bundáját, hogy játszanak vele, hogy tanítani fogják, de minden hiába. A szülők már majdnem kifogytak a kifogásokból, végül az anyukájuk rövidre zárta a vitát: – Csak akkor lesz kutyánk, ha majd piros hó esik. Marci bánatában a vasútállomásra rohant, Tramihoz és elpanaszolta nagy bánatát, de segíteni ő sem tudott. Ettől kezdve a kisfiú csak az időjárás-előrejelzést figyelte. Sokáig nem történt semmi biztató, ám egy nap örömmel szaladt barátjához, hogy elújságolja, február elejére az egész országban hatalmas havazást jósolnak. Addig már csak néhány nap volt hátra, bár piros hóról nem szóltak a hírek. A TramTrain jókedvében mégis majd leugrott a sínekről: – Egyet se félj, kis barátom, kitaláltam valamit! Ha tényleg lesz havazás, itt biztosan piros hó fog esni! Marci sok mindent elhitt még ugyan, de azt tudta, hogy piros hó bizony nem hullhat az égből, így kissé értetlenül figyelte barátja lelkesedését.
Az elkövetkező napok iszonyú lassan teltek. Marci és Léna folyton csak az eget bámulták, hogy mikor fog végre beborulni, Trami pedig izgatottan jött-ment Szeged és Hódmezővásárhely között. Amikor a vasútvillamos Szegeden várakozott, titokban mindig felkerült egy nagy doboz is a szerelvényére. Február elején végre tényleg megérkeztek a mínuszok és a felhők, méghozzá éjjel, amikor mindenki aludt. Pontosabban csak majdnem mindenki, mert Trami ott állt készenlétben. Az éj leple alatt szépen lassan mindent beborított a puha hótakaró, és minden gyönyörű fehérré változott. Ekkor Trami elővette a titkos dobozokat, kinyitotta és megrázta azokat Marciék háza előtt.
A dobozok szegedi paprikával voltak tele, amitől pirosabbat el sem lehetne képzelni. A paprikapor csak szállt és szállt a hópelyhek között, teljesen pirossá változtatva a ház körüli tájat. Reggel Marci ébredt elsőként, és azonnal az ablakhoz szaladt, hogy megnézze, tényleg esett-e a hó éjszaka. A csodálkozástól a kisfiú szava is elállt, hiszen nemcsak, hogy esett, de náluk bizony piros hó esett. Az anyukája azt hitte, csak álmodik, amikor kinézett az ablakon, de végül nem volt mit tennie, hiszen az ígéret szép szó, és ő bármennyire szigorú is volt, a szavát mindig betartotta. Reggeli után azonnal a menhelyre indult a család, s Oreó ma is ott él Marciékkal, a világ egyik legboldogabb kutyusaként. A szülők csak azt az egyet nem értik azóta sem, hogyan eshetett náluk piros hó? De ez talán már nem is annyira fontos…
Írta: Csohány Domitilla
Illusztráció: Győri Zsolt