Egyszer volt, hol nem, volt egyszer egy, pontosabban két, kerekeken guruló csodamasina. Mindketten kékek voltak. Mindketten gyorsak voltak. Mindketten erősek voltak. És a legjobb barátok is voltak. Pedig az egyikük gumikerekeken gurult és aszfaltúton közlekedett, a másikuk a síneken zakatolt hatalmas vaskerekeken. Titán ugyanis mozdony volt, egy igazi óriás a 470-es sorozatból. Manfréd pedig egy Volánbusz, a MAN Lion’s City flottából. Ez azonban csöppet sem zavarta a két jóbarátot, sőt emiatt, ha kellett, rengeteget tudtak egymásnak segíteni. Például vágányzár idején Manfréd szállította Titán utasait, amikor viszont teljes útzár lépett érvénybe, Titán vitte el Manfréd utasait.
A két jóbarát, ha csak tehette, a szabadidejét is együtt töltötte. A városban ugyanis, ahol mindkettőjük telephelye volt, egymás mellé épült a vonat és a buszpályaudvar. Minden műszak végén elmesélték egymásnak, ki merre járt, kivel, milyen kaland történt. Ma is jót nevetnek, ha eszükbe jut az a hideg téli nap, amikor úgy lefagyott minden, út és sín egyaránt, hogy alig tudtak elindulni. Vagy amikor nyáron olyan forró volt az aszfalt, hogy Manfréd majdnem beleragadt, és amikor ezt elmesélte Titánnak, a mozdony el sem mert indulni, mert biztos volt benne, hogy az ő súlya alatt a megolvadt sín szétfolyna. Gyakran emlegetik Manfréd békás kalandját is, amikor annyi brekkencs ugrált az út közepén, hogy szlalomozva sem lehetett átjutni rajtuk, így meg kellett várni az esti átkelésüket egyik oldalról a másikra. – Még jó, hogy nem csigainvázió volt! – kacagott fel Titán, bár erre eszébe jutott, hogy ő pedig a szarvasokkal járt hasonlóan.
Csak jöttek és jöttek és jöttek, azt hittem, sosem fogynak el! Több százan voltak, és mire átértek a síneken… – nevetett, amikor felidézte, neki miért kellett egyszer hosszasan várakoznia a nyílt pályán. – Persze a késést aztán nekünk kell behozni! – kacsintottak össze a barátok. Titánnak és Manfrédnak volt egy közös szenvedélye is. Minden útjukról megpróbáltak valami emléket hozni. Tavasszal sokszor hatalmas csokor mezei virággal tértek vissza, ősszel szép színes falevelekkel vagy egy zsák gesztenyével. Amikor Titán nyáron Horvátországban járt, a partról finom tengeri homokot hozott magával emlékbe, Manfréd pedig, mikor fent járt a hegyekben, a mindig zöld ruhában pompázó fenyőerdőből egy gyönyörű tobozzal tért haza. De ha mást nem, néhány szép kavicsot mindig leltek útközben. A többiek nem értették ezt a furcsa hóbortot: – Ki hallott már ilyet, hogy mindig haza kelljen hozni valamit! Vagy megkérdezték, hogy ez a darab bot vagy ez a lakatlan csigaház mire lesz jó?
De a két barát ügyet sem vetett ezekre a megjegyzésekre, csak hordták haza továbbra is a szebbnél szebb és izgalmasabbnál izgalmasabb kincseket, amiket a két állomás közötti füves részen tároltak. És ez így ment napról napra, hétről hétre, hónapról hónapra… s egyszer csak a kincsestárban különös dolog történt. A tobozból magok potyogtak ki, s az egyik kis magból hajtás bújt ki. Az nem csinált egyebet, csak várta az esőt és élvezte a napsütést. A kis hajtásból később ágacskák nőttek, az ágacskákra pedig apró tűlevelek. Egy ici-pici fenyő volt az. A madarak hamar észrevették az új fát, s tudták, hogy hamarosan új búvóhelyük lesz itt. Nagyon megörültek a kis fának, sokat meséltek neki óriás fenyőkről és hatalmas erdőségekről. A kis fenyő türelmetlenül várta, hogy ő is olyan hatalmas legyen, hogy szinte a felhőkig érjen a csúcsa, de olyan apró volt még, hogy a madarakon kívül senki más nem vette észre a létezését.
Telt-múlt az idő, és év végéhez közeledve a buszok és a mozdonyok ki sem látszottak a munkából. Titán és Manfréd is rettenetesen elfáradt. Eleinte el-elfelejtették hazahozni az út során látott szépségeket, később azonban már sorra elmaradtak az esti élménybeszámolók is. A mindig vidám társaság helyett a műszak végén egy elcsigázott és kedvetlen bagázs gurult be a telephelyre, akik azt is elfelejtették megkérdezni a másiktól, milyen volt a napja? A naptárban gyorsan peregtek a napok, a sok munka miatt a mozdonyok és a buszok észre sem vették, hogy már meg kellett volna gyújtani az első gyertyát az adventi koszorún. Egy reggel meglepetten vették észre, hogy itt járt a Mikulás. Később a többi adventi gyertyáról is megfeledkeztek. Igazából csak a menetrend volt az eszükben, semmi más. Így telt el majdnem az egész december. Csak akkor eszméltek fel, amikor náluk is teljesen leállt a közlekedés, december 24-én délután.
Ilyenkor már senki sem megy sehova, mindenki otthon ünnepel. Titán, Manfréd, valamennyi busz és mozdony is erre készült, de ekkor döbbentek rá, idén annyira elfoglaltak voltak, hogy nincs karácsonyfájuk. Néma és fájdalmas csend telepedett a két állomásra. A szomorú pillanatot Titán és Manfréd szakította félbe: – Akkor is lesz karácsonyfánk! – kiáltották, mire az összes busz és mozdony lázas keresésbe kezdett. Felkutatták az egész környéket, hogy találjanak legalább egyetlen apró kis fenyőt, amit feldíszíthetnének. Azonban mindenki orrlógatva tért vissza, sehol, de sehol nem találtak még egy kicsi ágat sem. Ám ekkor a sarkcsillag fénye megvilágította a vasútállomás és a buszpályaudvar közötti füves területet, éppen azt, ahol Titán és Manfréd a kincseit szokta tárolni, és ahol most csodák csodájára, ott találtak egy fenyőt. Igaz, olyan apró volt még, hogy eddig észre sem vették.
Titán és Manfréd egyszerre kiáltott fel: – A toboz! Fenyő lett belőle! Rögtön tudta mindenki, hogy a járműcsapatnak idén is lesz karácsonyfája, amit azon nyomban fel is díszítettek. És ha hiszitek, ha nem, ahogy a hatalmas járművek körbeállták a kis fenyőt, és a szeretet egyre inkább megtöltötte a teret, a karácsonyfa elkezdett növekedni. Csak nőtt és nőtt, míg végül már egyáltalán nem tűnt olyan aprónak. A mozdonyoknak és buszoknak végül csodaszép karácsonyuk lett, és mindenki belátta, hogy bármiből lehet kincs, a lényeg, hogy mi annak lássuk.
Írta: Csohány Domitilla
Illusztráció: Győri Zsolt