Pihe-puha hó borította a tájat. A gyerekek az állomás mellett boldogan vetették bele magukat a fehér varázslatba, amíg a vonatra várakoztak. Kevés dolog szórakoztatóbb, mint beledőlni a friss hótakaróba. Mások hócsatát vívtak vagy hóangyalokat készítettek. Így volt ez egészen addig, amíg be nem futott az állomásra Csöpi, a V46-os villanymozdony. Itt, ezen az állomáson ugyanis egyértelműen ő volt a legnagyobb kedvenc. Ha megérkezett, a kicsik még a friss hó mámorító élményéről is megfeledkeztek, és nem csak a klasszikus vonalai miatt, amellyel messze kitűnt az áramvonalas, modern motorvonatok közül.
Csöpi azért volt különleges, mert amikor a telephelyén tartózkodott, százával szállták meg a madarak. A semmihez sem hasonlítható látványt a gyerekek minden egyes alkalommal csodálattal és tátott szájjal figyelték. Ahogy a galambok, gerlék, verebek, kék cinegék és széncinegék, tengelicek, vörösbegyek, rigók és őszapók szinte ellepték a mozdonyt, a közönség ujjongott, tapsolt, éljenzett, mintha egy előadást néztek volna. Majd előkerültek a telefonok, hogy közös kép készüljön a „Madárvarázslóval”, mert egy idő után már mindenki csak így nevezte Csöpit, akinek tollas barátai ott ültek a motorháztetőjén, a fülkéjén, a sárga korlátain, az ütközőjén, és ha nem közlekedett, még az áramszedőjén is.
De nem volt ez mindig így, sőt! Csöpi régebben ki nem állhatta a madarakat, és nemcsak a madarakat, hanem semmilyen élőlényt, de még más mozdonyokat sem bírt elviselni maga körül. Folyton morcos volt és morgott, elégedetlen volt mindennel és mindenkivel, mintha az egész világra haragudott volna. Végül addig-addig zsörtölődött és undokoskodott, hogy egyszer a műhely kisegere is fogta magát, összecsomagolta kevéske holmiját, vállára vette a batyuját, és elköltözött. Barátok nélkül, magányos tengette szürke hétköznapjait. Egy nap azonban minden megváltozott…
Fagyos decemberi nap volt, éppen 24-e, amikor Csöpi egy távoli mellékvonalról tartott hazafelé. Ő volt az utolsó járat. Nem sok utas ült már a kocsikban, és mindenki nagyon szeretett volna már hazaérni ünnepelni. Ám hirtelenjében olyan ítéletidő csapott le rájuk, hogy szinte egy pillanat alatt belepte a hó nemcsak a síneket, hanem a mozdonyt is. Minden leállt. A fények kialudtak. A hófúvásban se előre, se hátra nem lehetett menni. Csöpi ott ragadt a semmi közepén…
Ráadásul sem a központtal, sem a legközelebbi forgalmi irodával nem tudott beszélni. A hó pedig csak esett és esett hatalmas pelyhekben, amit a viharos szél mind a mozdonyra és a pályára röpített. Eközben a telephelyen már javában tartott a karácsony, nagy volt a sürgés-forgás, és mindenki csak a közös ünneplésre koncentrált. Tulajdonképpen senkinek nem tűnt fel, hogy Csöpi hiányzik, azt hitték, csak szokásához hűen félrevonult valahová duzzogni. Egyedül Tubi, az állomás kedvenc galambja hiányolta a V46-ost, pedig Csöpi csöppet sem volt kedves vele sem.
Állandóan zavarászta őt is és a társait is, folyton rádudált a peronon, de úgy, hogy a frász majd kitörte, sőt azt is napjában többször kifejtette, mennyire utálja a galambokat. Tubi azonban ezt nem vette túlságosan komolyan, és valami miatt mégis a szívén viselte Csöpi sorsát, így – ha nem is voltak barátok – azért mindig szemmel tartotta a villanymozdonyt. Most is feltűnt neki a V46-os hiánya. Körberepülte az egész telephelyet, de sehol sem találta. A cudar idő ellenére elindult, hogy megkeresse a mozdonyt, hiába mondták neki, hogy túl veszélyes ilyen időben elindulni. Tubi minden erejét megfeszítve repült az orkánerejű széllel szemben, szárnyára már szinte jégcsapok nőttek, de nem adta fel, míg végül messze, a nyílt pályán egy furcsa hókupacra nem lelt. Odarepült, ám közelről sem tűnt úgy, hogy az egy mozdony lenne.
Megpihent pár percet a hókupac tetején, hangosan turbékolt egy kicsit, hogy ne fázzon annyira, majd megrázta a tollait indulás előtt, amikor hirtelen megmozdult a hókupac teteje. Hamarosan kirajzolódott az áramszedő formája, ahogy Csöpi föl-le mozgatta azt. Tubi rettenetesen megörült: – Tarts ki, Csöpi, hozom a segítséget! – kiáltotta, és már repült is vissza az állomásra, hogy riadóztassa a többieket. Senki nem teketóriázott, karácsony ide vagy oda, ha baj van, azonnal segíteni kell.
A mentőcsapat Tubival és egy hatalmas hókotróval az élen kis idő elteltével megérkezett a hólepte V46-oshoz, és küzdelmes munka árán, de sikeresen kiszabadították Csöpit a hó fogságából. Azóta Tubi és Csöpi bácsi elválaszthatatlanok – és nem csak ők. A villanymozdony nagyon megszerette a madarakat, rájött, hogy nélkülük mennyivel unalmasabb és sivárabb lenne az élet, hiszen vidám csivitelésükkel, dallamos énekükkel mindenkinek szebbé varázsolják a napját.
Csöpi ma már egyáltalán nem zsörtölődik, vidáman jön megy az állomáson, és büszkén pózol a rajongói előtt, ha le szeretnék fotózni a barátaival. December 24-én az esti lámpák fénye játékosan csillog a friss hótakarón. Az állomáson már senki sincs, csak a mozdonyok. Az ünnep csendjét csupán egy gyönyörű dallam szakítja félbe. Csöpi madárkórusának karácsonyi éneke azóta a viharos éjszaka óta minden évben messze hallatszik. Boldog karácsonyt mindenkinek!
Írta: Csohány Domitilla
Illusztráció: Győri Zsolt