Egyszer volt, hol nem volt, valamikor réges-régen, az időszámítás kezdetén vagy még attól is régebben, volt egy város, úgy hívták, Róma. Róma mindig is különleges hely volt, két folyó találkozásánál hét dombra épült, s ha a térképre ránézünk, azonnal megakad rajta a szemünk, hiszen egy csizma alakú félsziget közepén terül el. Egy testvérpár alapította, akiket egy anyafarkas nevelt fel. A város egyre csak fejlődött és gyarapodott, királyok, majd császárok otthona lett, s addig-addig növekedett, míg egy hatalmas birodalommá nem vált. A legnagyobbá, mit valaha ismertek. A Római Birodalomhoz tartozott szinte egész Európa, s Afrika és Ázsia egy része is. Egyik határszéle Aquincum volt, amit a Duna védett az ellenséges barbár törzsek támadásaitól. A birodalom városaiban, így Aquincumban is virágzó élet folyt. A palotákban már akkor padlófűtés adott meleget, a településen vízvezeték-hálózat épült, és mindenhová utak vezettek. A mesteremberek minőségi portékákat árultak. Még szórakozni is lehetett, az itt élők színházba járhattak, és sokan zenéltek.
Egyetlen dolog volt csak, amitől mindenki rettegett, és ez nem volt más, mint a tűz. Ha valahol ugyanis tűz csapott fel, az semmit sem kímélt, mindent elpusztított. Így esett, hogy e réges-régi Duna-parti településen már a kezdetektől hivatásos tűzoltóság működött. Persze, kicsit máshogy, mint a mai modern tűzoltóegységek, de a római korban is éjjel-nappal őrszolgálatot tartottak, volt székházuk és őrtornyuk, még parancsnokuk is. Igaz, hogy autók helyett szekerekkel, tartályok helyett pedig bőrtömlőkben hordták a vizet az oltáshoz, de a munkájuk ugyanolyan felbecsülhetetlen volt, mint a mi tűzoltóinknak. Az idők során a Római Birodalom azonban szépen lassan elbukott, csak a város maradt meg belőle, s a csizma, ahol elterül. De megmaradt sok-sok kincs is, épületek, utak, szekerek és színházak vagy épp maga Aquincum is. Igen, igen, jól sejted, valóban ismerősen csenghet a neve. A várost ma úgy hívják, Budapest, aminek az egyik része most is őrzi a nevét és az ókori település maradványait. Persze a környék azóta már a felismerhetetlenségig átalakult. Tízemeletes házak sorai magasodnak az utak mellett, ahol autók, buszok és motorkerékpárok száguldanak hihetetlen sebességgel, mellettük pedig egy sínpáron hosszú, zöld, kígyószerű képződmény tekereg.
Ő nem más, mint Maxi, a HÉV-motorvonat. Maxi a H5-ös szentendrei vonalon közlekedik, és imádja ezt a szakaszt. Nem is csoda, hiszen rajong a történelemért, a mondákért és a legendás hősökért. Örül, hogy mindennap láthatja a több ezer éves vízvezeték megmaradt részeit, és utazás közben mindig arról ábrándozik, hogy mi lenne, ha egyszer valahogy visszacsöppenne a császárok korába, és gyönyörűen feldíszítve ő szállíthatná az uralkodót. Az álmodozást egy váratlan tilos jelzés szakította félbe. Maxi hirtelen feleszmélt, és azonnal behúzta a féket. Ott kellett megállnia, ahol egyébként nem szokott, éppen Aquincum közelében. Egy építkezés kezdődött, és óriás munkagépek egész sora vonult fel közvetlenül a sínek mellé. Néhány jármű karja vagy markolója a forgolódás közben a sín fölé lógott, így meg kellett várnia, amíg mindenki elfoglalja új munkaállomását. Volt itt minden: markoló, fúrógépek, rakodó, buldózer, betonkeverő, úthenger, aszfaltterítő és teleszkópos autódaru. Maxi csak ámult, mi készül itt. Hamarosan kiderült, hogy egy nagy méretű vezetéket cserélnek ki mélyen a földben. – Egyre izgalmasabb! – gondolta Maxi, s közben titkon arra számított, hátha rábukkan valami különlegességre, de nem volt ott más, csak elrozsdásodott csövek és sár minden mennyiségben. A munkások persze másra nem is számítottak...
A HÉV-motorvonat azonban mindig résen volt, és ha a munkások a műszak végén hazamentek, ő még alaposan átfésülte a frissen feltárt területet. – Semmi – állapította meg Maxi szomorúan, így most is „üres kézzel” ment vissza a telephelyre. Mégis a gödör mellett egyfolytában olyan érzése volt, hogy valami másnak is kell ott lennie. Aludni is nehezen tudott, így már hajnalban felkerekedett, hogy még a munkások előtt odaérjen. Tovább kutakodott, de most sem talált semmit. A felkelő nap első sugarai azonban olyan fényesen ragyogtak be még a munkagödör aljára is, hogy alig észrevehetően ugyan, de megcsillantottak valamit. Maxi azonnal felfigyelt rá, hogy mi lehet az.
Először azt hitte, a munkások hagytak lent a gödörben egy fém szerszámot, és az veri vissza a fényt. Ahogy a nap egyre erősebb lett, úgy erősödött a csillogás is. Maxi egyre izgatottabb lett. Felvette kalapját, hogy a nap ne vakítsa el, elővette régészfelszerelését, és nekiállt a felszínre hozni a csillogó valamit. És akkor a motorvonat nem akart hinni a szemének. Egy régi dísztőr volt az. A penge egyik oldalába Jupiter, a másik oldalába Minerva, a legfőbb római istenek nevei voltak belevésve, és mellettük ott volt néhány tűzcsóva is. Maxi már ekkor sejtette, hogy valami különlegesre bukkant, de a pontos meghatározást természetesen a szakemberekre bízta. A muzeológusok nagyon hálásak voltak Maxinak. Kiderült, hogy a HÉV-motorvonat az aquincumi tűzoltóparancsnok dísztőrét találta meg. A motorvonatnak köszönhetően a tőr bekerült az Aquincumi Múzeum kincsei közé, és reméljük, hogy hamarosan bárki megcsodálhatja ugyanúgy, mint a világon egyedülálló víziorgonát, ami szintén a római kori tűzoltóké volt. Maxi a nagy kaland után igazán büszkén tért vissza a telephelyre, ahol gondosan elcsomagolta a kalapját és a régészfelszerelését – de csak egy rövid időre!
Írta: Csohány Domitilla
Illusztráció: Győri Zsolt