Nagy volt a sürgés-forgás a pályaudvaron, az utasok izgatottan jöttek-mentek, hatalmas csomagokkal szálltak fel a vonatokra. Arcuk pirospozsgás volt a kinti hidegtől, mégis mindenki mosolygott, hiszen fülbemászó dallamok csendültek fel, sőt meglepetésként még egy gyerekkórus is fellépet. „Ó szép fenyő, ó szép fenyő…” – s az ének betöltötte a hatalmas teret. Hiába a nagy rohanás, most mindenki lelassított, megállt és csak a szépre figyelt.
– Imádom a decembert! – nyugtázta magában elégedetten a koncertet hallgatva Nohab, a gyönyörű, piros, M61-es dízelmozdony. A műszak végén a mozdonyszín felé tartva még beletúrt egyet a friss hóba a turcsi orrával és a pihenőhelyen boldogan üdvözölte a többieket. Rég volt ilyen jókedvű a csapat, mindenkin úrrá lett a karácsonyi hangulat.
Nohabnak hirtelen eszébe jutott valami: – Mi lenne, ha idén nálunk is igazi karácsony lenne és mi is feldíszítenénk a mozdonyszínt?
Mindenkinek nagyon megtetszett az elképzelés, rögtön el is kezdtek tervezgetni, hova, milyen dísz illene: – Ide egy kis girland, a sarokba egy adventi koszorú, a bejárathoz fényfüzér…
– És természetesen középre kellene egy csodaszép karácsonyfa – zárta a sort Nohab.
A mozdonyok olyan izgalomba jöttek már az ötlettől is, hogy este alig tudtak elaludni. Az ajándékokról is egészen megfeledkeztek, pedig volt a listán új dugattyú, szelepek, olajkészlet és egy kis turbófeltöltés is, sőt volt, aki új, virágmintás fényezést szeretett volna. De igazi karácsonyuk feldíszített fával még soha sem volt.
Másnap reggel a mozdonyok elindultak a szélrózsa minden irányába, hogy megtalálják a tökéletes karácsonyfát. Fürge Ede hamar rálelt egy csinos fára, de az túl kicsinek bizonyult. Szergej csak egy girbe-gurba fenyőre akadt. Piroska túl ferdének, Csörgő túl soványnak, Szili túl kövérnek, Szöcsi pedig olyan semmilyennek sem találta azokat a fákat, amiket látott. Nohab azonban nem adta fel a keresést, ment, zakatolt felfelé a hegyen, míg egyszer csak meg nem látott maga előtt egy tökéletes fenyőt. Hatalmas volt és csodaszép. Sötétzöld leveleivel úgy tündökölt a hegytetőn, hogy Nohab le sem tudta venni róla a szemét.
– Ez lesz az! – kiáltotta. – A mi karácsonyfánk.
Olyan szélsebesen száguldott vissza a telephelyre, hogy a lámpáira és az orrára apró jégcsapok fagytak, de most még ez sem zavarta. Megérkezve örömmel újságolta el, hogy megvan a fa, amiről álmodtak.
– Holnap visszamegyek érte egy teherkocsival – mondta a többieknek, akik pedig megígérték, hogy beszerezik a legszebb díszeket, amik csak léteznek.
Nohab már korán reggel ott volt a hegy lábánál és most is ugyanolyan ámulattal nézte a fenyőfát, mint először. Felkapaszkodott hozzá a meredek sínpályán, közelről is alaposan szemügyre vette és továbbra is csak csodálta szépségét. Beleszippantott a finom fenyőillatba,motorhangja elhalkult, a környéken csend volt és nyugalom. Kis idő múlva azonban már indult is vissza, hiszen barátai már izgatottan várták.
A telephelyen minden mozdony kint állt, nagyon kíváncsiak voltak a karácsonyfájukra. Nohab begördült, a teherkocsi a háta mögött azonban üres volt. Teljesen üres. Még egy fenyőág, még egy tűlevél sem volt rajta. A többiek szóhoz sem jutottak a döbbentettől. Végül Szöcsi törte meg a csendet: – Mi lesz az álmunkkal? Mi lesz most a karácsonyunkkal?
– Nem volt szívem kivágni és elhozni az öreg fenyőt, hiszen ott a hegytetőn a legszebb – vallotta be Nohab. – De ne búslakodjatok! – tette hozzá gyorsan. – Szuper karácsonyunk lesz, olyan, amilyen még sohasem volt!
Így történt, hogy december 24-én, szenteste, amikor a vonatforgalom is szünetel, a mozdonycsapat felkerekedett, és Nohab vezetésével mindannyian elmentek az öreg fenyőhöz, hogy ott töltsék a karácsonyt. Természetesen a díszeket is magukkal vitték, és az erdei állatok segítségével ünneplőbe öltöztették a fenyőfát, ami már karácsonyfaként ragyogott a hegytetőn. A mozdonyok sohasem láttak még ilyen szépet.
Nohab közben halk énekbe kezdett:
„Ó szép fenyő, ó szép fenyő,
Oly kedves minden ágad.”
Boldog karácsonyt mindenkinek!
Írta: Csohány Domitilla
Illusztráció: Győri Zsolt