Tikkasztó hőség, a levegő izzik, a sínek felforrósodva… Ferencvárosban, az ország legnagyobb pályaudvarán azonban nem áll meg az élet egy pillanatra sem. Lehet kánikula, lehet fagy, vakáció vagy ünnep, itt éjjel-nappal jönnek-mennek a tehervonatok. A több mint 80 vágányon végtelen számú színes konténer és tartálykocsi várakozik, hogy a helyi mozdonycsapat átrendezze őket, és vihessék tovább az árut szerte az országban és a nagyvilágban. A feladat nehéz és összetett, hiszen rengeteg kocsit kell megmozgatni iszonyat súlyokkal. A tolatás még hagyján, azzal többé-kevésbé mindenki elboldogul, de itt van a híres-nevezetes gurítódomb is. Igaz, hogy arról nagyon könnyen és gyorsan szét lehet válogatni a kocsikat, csakhogy ez a munka veszélyes, és a dombra bizony kevesen tudnak felmenni. Ha azonban feljut oda egy szerelvény, a kocsik lefelé gurulva már szinte maguktól beállnak a helyükre.
A vasútnál mindenki tudja, hogy itt csak a legügyesebbek dolgozhatnak. Egy rossz mozdulat, és kisiklik az egész szerelvény, vagy durr neki, óriási ütközés lehet belőle. És bármennyire is vagány a ferencvárosi szupercsapat, tudják jól, hogy itt nem tarthatnak roncsderbit. A villany- és dízelmozdonyok tehát mindennap teszik a dolgukat, hogy a sok-sok áru – ételek, játékok, fűtő- és üzemanyagok – minél hamarabb célba érjen.
Egy forró augusztusi napon két külföldi mozdony gurult be az állomásra, akik előtte még sosem jártak itt. Amíg várakozniuk kellett az új kocsiösszeállításra, gondolták, szétnéznek ezen a nagy hírű rendező pályaudvaron. Trini és Troni, a fiatal és erős villamos mozdonyok fintorogva járták körbe a területet, nem értették, mitől olyan különleges ez a hely. Hangosan kacagtak egy éppen kocsikat rendező V46-os mozdonyon.
– Nézd a Szöcskét, hogy ugrál a síneken – gúnyolódott Trini.
– Nem csoda, hogy nem mehet ki a nyílt pályára, még a végén leszökdécselne onnan – folytatta Troni.
Szöcsi, mert mindenki így hívja a kék villanymozdonyt, bár hallotta a csúfolódó megjegyzéseket, ügyet sem vetett rájuk.
A fordítókorong körül álló barátai azonban alig bírták visszafogni magukat, olyan mérgesek lettek a nagyképű és szemtelen ifjoncokra. Főleg úgy, hogy mindenki tudta, Szöcsi a gurítás nagymestere, nála fürgébben és ügyesebben senki sem tudja felhúzni a gurítódombra a kocsikat. Még az óriás M62-es is csak küszködik felfelé menet. Nem is bírta szó nélkül hagyni, odaszólt a két pimasznak.
– Lehet, hogy erősek és gyorsak vagytok, a domb azonban könnyen kifogna rajtatok. Nem tudnátok egy rendes szerelvényt sem felhúzni.
Több se kellett a két szájhősnek, rögtön visszafeleseltek:
– Neeeem? Na, ide figyuzz, tata! – És már indultak is a gurító felé.
Hiába próbálták lebeszélni őket, csak mentek a saját fejük után. Elsőnek Trini indult neki 16 kocsival. Vígan kezdett a felhúzóvágányon, de a lendület hamar alábbhagyott, csupán hatalmas erőfeszítések árán, döcögősen, szikrázó áramszedőkkel bírta felvonszolni magát és a teherkocsikat. Troninak ez sem volt elég, barátjára is lesajnáló pillantást vetett, és még több kocsit csatolt maga mögé. Húsz darab, gázolajjal teli tartálykocsival vágott neki az emelkedőnek. Egy idő után azonban úgy érezte, mintha egy helyben pörögnének a kerekei, majd szépen lassan elkezdett visszafelé gurulni. A többiek már oda sem mertek nézni. Ha visszafelé gurulva nekicsapódik valaminek a tartály, abból katasztrófa lesz!
Szöcsi azonban hirtelen nekilódult a másik vágányon, és egy perc alatt fent termett a gurítódomb tetején. Onnan villámgyorsan Troni elé ment, összecsatlakoztak, és megállította a csúszó szerelvényt. Sőt, egy hatalmas ugrással el is indult fölfelé, és felhúzta szégyenben maradt társát kocsistól, mindenestül. Szöcsi hőstettéért nem sokkal később kitüntetést is kapott. A csapat nagyon büszke rá. Ma már Trini és Troni is tudja, milyen nehéz és fontos munkát végeznek Szöcsi és barátai, és bármerre járnak, hírét viszik ennek a különleges helynek, amelyet úgy hívnak, Ferencváros.
Csohány Domitilla
Illusztráció: Győri Zsolt