Ragyogó napsütés, virágzó fák és mezők, kellemes meleg… A pompás tavaszi napon vidáman zakatoltak a vonatok, hiszen ilyen szép időben még a kedve is jobb mindenkinek. Kivéve Balunak, a kis Bz motorvonatnak. Ő ugyanis már régóta csak arra vágyott, hogy feltámadjon a szél, és fújjon-fújjon jó sokáig. No, nem egy tornádó erősségű, mindent elsöprő, fákat kicsavaró dörgedelemre áhítozott, hanem egy közepesen erős, jól érezhető és leginkább hosszan tartó szeles időre. A többiek nehezteltek is rá emiatt, hiszen ki szeretné elrontani ezt az idilli pillanatot? Az elsőre furcsának tűnő vágy mögött azonban egy meglehetősen egyszerű magyarázat állt: Balu imádott sárkányt eregetni. Márpedig a papírsárkány reptetéséhez mindenképpen szükség volt szélre.
A szeszélyes április azonban nem hagyta cserben Balut, és sokszor váltogatta hangulatát. A szikrázó napot bármikor felválthatta egy heves jégeső, és olyan is gyakran megesett, hogy a teljes szélcsend – amikor még a legvékonyabb pókháló sem mozdult meg – hirtelen olyan erős széllökésbe csapott át, amely a kalapot is lefújta az emberek fejéről. És Balu pont ezekre a pillanatokra várt! Ilyenkor fogta a színes papírsárkányát, és rohant a nagy rétre, hogy megreptesse azt. A csodaszép sárkány pedig szállt és szállt, magasan, olyan magasan, hogy mindenki jól láthatta, és miatta még a néha kellemetlennek tűnő szél is elviselhetővé vált.
A kis Bz-nek mindene volt a gyönyörű papírsárkánya. Féltette, óvta mindentől. Más egyáltalán nem nyúlhatott hozzá. A fákat mindig messze elkerülte, nehogy a sárkány beleakadjon, vagy egy ág kilyukassza valahol. A röptetőzsinórt is duplán kötötte a visszapillantó tükrére, nehogy véletlenül kioldódjon. Ám egy nap szörnyű dolog történt. Amikor Balu a kedvenc sárkányát röptette, épp egy nagy, fekete madár szállt keresztül a rét fölött. Igaz ugyan, hogy a tarka papírsárkányt ügyesen kikerülte, de az átlátszó zsinórt már nem láthatta, és hegyes csőrével éppen nekiment annak. A zsinór elszakadt, a sárkány pedig repült tovább a szelek szárnyán, csak éppen Balutól egyre messzebb és messzebb. A motorvonat legszívesebben sírt és toporzékolt volna, hiába mondta a varjú, hogy: Kár! Kár! – Balu fájdalmán ez sem enyhített.
A csodaszép papírsárkány csak repült és repült, olyan szabadon, mint előtte még soha. Elhagyta a rétet, s közben a motorvonat most először rimánkodott azért, hogy álljon el a szél. De április tréfás kedvében volt, így esze ágában sem volt elhessegetni a szelet. Balu számára a máskor oly kedves fuvallat hirtelen elviselhetetlen ellenséggé vált, és csak rohant az imádott sárkánya után. A sárkány eközben békésen szállt tovább, míg egy erdő fölött meg nem pihent. A zsinórja belegabalyodott egy fa ágába. Balu már majdnem utolérte, ám ekkor egy mókus rágta át a zsinórt. Hogy direkt volt-e vagy véletlenül, tán sosem derül ki, a sárkány mindenesetre tovább folytatta önálló útját, Balu pedig aggódva robogott utána.
Hosszan tartott az üldözés, amikor is a sárkány egy faluba érve ismét megállásra kényszerült. Ezúttal egy villanyoszlop tetején épülő gólyafészek vékony ágaiban akadt meg a zsinórja. – Most végre elkaplak! – kiáltotta a kis Bz. Ám gólya papa éppen ekkor végezte az utolsó simításokat a fészken. Sietnie kellett, mert nemsokára érkeztek a tojások! A nagy izgalomban és rendezkedésben azonban észre sem vette, hogy hosszú csőrével lelökte a zsinórt az ág végéről, így a papírsárkány ismét tovaszállt, mielőtt Balu odaérhetett volna. A motorvonat azonban nem adta fel, fáradhatatlanul követte kedvencét, ami egyre gyorsabban és gyorsabban repült tovább.
Sokáig úgy tűnt, hogy Balunak nincs esélye a sárkány nyomába érni, de ekkor szerencsére ismét megálljt pa- rancsolt a zsinór. Most egy vasútállomás tetején, a cserepek közé szorult be a vége. Balu nagyon megörült. – Hazai pálya! – gondolta, itt biztos elkapom a kis csibészt!
Épp a villanymozdonyokkal egyezkedett, hogy vajon felér-e odáig az áramszedőjük, amikor a sárkány ismét elrepült. Ezúttal egy nyest volt a hunyó. Ahogy a tetőn szaladt végig, pont rálépett arra a cserépre, amelyik alá beakadt a zsinór. A cserép megmozdult, a zsinór kiszabadult, a papírsárkány pedig ismét a magasba emelkedett, és folytatta útját az ismeretlenbe. Balu már a fél országot átszelte a sárkánya miatt, de az csak nem akart megállni. A szél megállás nélkül fújt továbbra is. Átrepült hegyeket és dombokat, folyókat és patakokat, városokat és falvakat. Végül a Balatonhoz ért, ahol olyan széllökések voltak, hogy a zsinór teljesen felcsavarodott egy vitorlás árbócára. Balunak fogalma sem volt, hogy szedje le onnét, de nem is volt rá szükség, mert a sárkány – egy sirály segítségével – ismét megszökött, és a hatalmas tó túlsó oldala felé tartott. Balu igencsak megharagudott a sárkányra, és már nem volt hajlandó megkerülni miatta a tavat. Ki tudja, hol járt volna már, mire ő körbejárja a tavat…
Így hát fáradtan és szomorúan úgy döntött, hazaindul. Útközben nem szólt senkihez, csak magában mérgelődött, mert rettenetesen dühös volt a szélre, hogy mindig a másik irányba fújta a sárkányát. Sokáig tartott a hazaút, talán még soha nem érezte ilyen végtelenül hosszúnak egyik útját sem. Közben a széllel is meg kellett küzdenie, mert néha olyan viharos erővel tombolt, mintha vissza akarná fordítani őt. De Balu nem hátrált. Csalódottan ért haza, pedig már a szél is elállt. És csak ekkor vette észre, hogy valaki már nagyon várt rá. A papírsárkány ott feküdt a mozdonyszín bejáratánál, éppen úgy, ahogy máskor is pihenni szokott a szélcsendes napokon. Mert az április sem gonosz ám, csak egy kicsit szeszélyes!
Írta: Csohány Domitilla
Illusztráció: Győri Zsolt